A bemutatott félszáz kép egyrészt nagyon kevés, másrészt első körben elég lehet.

Maier jobbára a halála után, a teljes ismeretlenségből vált a street photography egyik markáns képviselőjévé

Nagyon kevés, mert a teljes kollekció mintegy kétezer tekercs filmből, háromezer nyomatból, több mint százezer negatívból, valamint számos video- és hanganyagból áll. Maier felfedezésének dicsősége egy amatőr történésznek jutott. John Maloof, az akkor 26 éves ingatlanügynök 2007-ben egy chicagói árverésen bukkant rá az első adagra, amikor anyagot gyűjtött egy helytörténeti munkához. Aztán beleszeretett a képekbe, ma pedig már nála van Maier életművének körülbelül kilencven százaléka. Az „első közlést” mégsem ő eszközölte, hanem egy másik gyűjtő, Ron Slattery, aki ugyancsak vett néhányat Maier munkáiból a már hivatkozott aukción, és négy évvel ezelőtt bemutatta őket az interneten. 2009-ben, Maier halálának évében Maloof is feltett jó néhány képet a blogjára, 2011-ben pedig megjelentette a Vivian Maier: Street Photographer című kötetet, amely természetesen szintén nem lehetett teljes körű bemutatás. Mindenesetre két évvel a fotóművész halála után elindította a strikt mérőszámokkal egyáltalán nem leírható kanonizációt.

Hogy mára Vivian Maier úgynevezett felkapott alkotó lett, abban nagy szerepe van az őt övező titokzatosságnak is, hiszen nem szokványos művészsorsról van szó. Esetében tulajdonképpen nem is beszélhetünk művészsorsról. Az 1926-ban francia anya és osztrák-magyar apa gyermekeként New Yorkban született Maier sok időt töltött Európában, különösen Franciaországban, míg végül Chicagóban telepedett le 1956-ban. Ha kérdezték, többnyire franciának vallotta magát – pedig alig akad a században, aki jobban tudta volna, legalábbis jobban megmutatta volna, milyen is Amerika. Az ötvenes években kezdett fényképezni, teljesen autodidakta módon: semmilyen forrás nem utal arra, hogy részt vett volna fotográfusképzésen. Csizek Gabriellától, a Mai Manó kiállításának kurátorától tudjuk, hogy a fontosabb, kortársai művészetét bemutató tárlatokat azért valószínűleg rendre megnézte, de erre is „csak” néhány munkája utal, például egy Dalí-portré, amely épp egy nagy fotós tárlatról kijövőben ábrázolja a szürrealistát. A képein azonban – néhány kivételtől eltekintve – nem látszik közvetlenül a nagy művészek hatása. Eredeti megfigyeléseken alapuló, roppant gazdag életműről van szó.

Ami több mint ötven évig teljesen ismeretlen volt. Maier csak a gondjaira bízott gyerekeknek mutatta meg fotóit – egész felnőtt életében dadaként dolgozott ugyanis. Közben viszont minden érdekesnek tűnőt lefotózott, megörökítve az utókornak New York és Chicago utcai életét, a street photography műfajában méltó, bár ismeretlen társaként mondjuk Robert Franknek vagy Cartier-Bressonnak. Nemcsak az utcai történéseket, a hangulatokat, az érdekes építészeti formákat, de saját magát is képbe foglalta, igaz, sosem közvetlenül, inkább a felületi tükröződéseket felhasználva. Bár a nagyközönség a kétezres évek végéig nem láthatta a képeket, mégsem mondható, hogy Maier ne gondolt volna az utókorra: minden egyes képét pontosan dokumentálta, rendszerezte, raktározta – például ez vezetett odáig, hogy még életében kénytelen volt ezek közül jó párat aukcióra bocsátani: nem tudta fizetni a raktározási számláit.

Csizek Gabriella a Népszabadságnak elmondta, Vivian Maier felfedezése felforgatni ugyan nem fogja, amit a huszadik századi fotográfiáról gondolunk, de kicsit azért átrajzolja, átírja a történetet. Egy nevelőnőt fedeztünk fel, akit sem társadalmi státusza, sem iskolai képzettsége nem predesztinált arra, hogy nagy művész legyen, s mégis ilyen eredeti módon látja és láttatja a világot. A kurátor szerint válogatás kérdése, Maier melyik arcát mutatja. A Mai Manóban a jogtulajdonos partnerének, a Howard Greenberg Gallerynek köszönhetően látható tárlat mindenesetre bőven elég lehet az induláshoz, valamint hogy megszeressük Vivian Maiert, még akkor is, ha természetesen az oeuvre nem minden szakaszából találkozunk művekkel. A kiállításon egyebek mellett nem szerepelnek például az őt alkalmazó családoknak köszönhető utazások alkalmával Manilában, Bangkokban vagy Egyiptom különböző városaiban készült fotográfiák, és közvetett önarcképeiből is csak néhány kapott helyet a Mai Manó falain. Egy digitális képkeret segítségével azonban az ötven nyomat mellett számos egyéb Maier-fotót is láthatunk. Egészen november 25-ig.