Az A természet költészete című terem a mestertechnika példatára. Persze, hogy tudjuk, hogy a fametszet őshazája Kína, de azért közel kell menni, alaposan megvizsgálni Yuan Quinglu méteres nyomatát, hogy higgyünk a feliratnak. Aggályosan megbizonyosodni azokról a kés metszette, apró vájatokról, eltávolított forgácsok szálkás nyomáról, amelyekből a Felkelő nap tónusgazdag lánya, ege, madárraja kikerekedik. S ha a rézmetszetet, ezt a manapság egyre ritkább, nagyon igényes technikát nem Kínában találták is fel, hanem európai fegyverkovácsműhelyekben, láthatóan volt ideje ott is példaadóvá válni. Tan Ping Cím nélkülije olyan tünékeny felületet tesz a hagyományos vörös pecsét alá, mintha nem erős kezeket kívánó munkával készült volna, Hung Qiming Nyári szellője meg úgy suhan, hogy a rőt futamok finom fokozatai, a hólyagos sárga foltok gazdag vibrálása akvarelles káprázatokat kelt.

A tuskompozíciók tökéletessége természetesen elvárható. Nem tudjuk ugyan, hogy a másfél-két méteres tájképek mesterei ma is a dombordíszítésű rudak eldörzsölésével állítják-e elő a kínai tust, amint tették a klasszikusok, az azonban látható, hogy ecsetjüket hozzájuk méltóan kezelik. Ahogyan a hegygerincek sötétebbje a mind oldottabb sziklafalak derengésé ben mosódik, ahogyan a vizes, már csaknem fehér hegyoldalakra az előtéri fák kalligráfiája ráég, az számunkra maga a hiteles tradíció. Han Jingwei tűnődő zöldeket mos a tájképbe, Long Rui sziluett-tömör kecskéket komponál a domboldal vaskos foltszövedékébe, Du Dakai kolostorképe a már-már súlyos, testes vörös tustól lesz drámaian tömör.

Nem értünk a kínai tájképhez, jó ezt hamar tudatosítani. Akkor sem, ha olvastunk hozzá ezt-azt, akkor sem, ha jártunk Kínában, és láttunk naponta máshol kigörgetett tekercsképeket. A kínai tájkép, annyit tudunk, ha hagyományos, nem a táj képe, próbáljuk megérteni, hogy sokkal inkább ember és természet viszonyáé, esetleg nem a világ ábrázolása, hanem maga a világ, annak része. Vu Tao-ce, mint Miklós Pálnál olvasható, belépett a maga festette remekműbe, és többé nem látták – ha ezt tudjuk, belenyugszunk a korlátainkba, és európai szemmel gyönyörködünk. A különös perspektívában, amelynek jó oka van nem centrálisnak lenni, amely mindig messzi hegyeket hoz, tol, zúdít az előtér eseményeire, a tájkép néptelenségében, amely tájkép mégis oly emberivé –költőivé – avatja a legzordonabb meredélyeket is.

Bennünket a festésmód eleganciája, az elképesztő gyakorlottság szülte fölény ragad meg. Az, hogy Zhang Dongfeng olajképén a banánlevelek is akvarelles áttetszőséggel töltik ki a domboldalt, és tuspászmák álmatagságával kapnak testet a fák lombjai, hogy Cao Jiang olajjal vászonra festett tondója olyan tünékeny, mintha nagyon híg tussal készült volna. Csupa míves ecset, akkor is, ha az effajta lelkesedés tökéletesen szakszerűtlen, lévén egykor a kifejezés csak az egyik hagyományos festésmódnak fenntartva.

Nem értünk a kínai politikai festészethez sem. Mielőtt ítélkeznénk a miniszterelnök-apoteózisokról, a mozgalomtörténeti zsánerekről és a munkahőse óriástablókról, célszerű elolvasni a földszinti szekció bevezető szövegét. Nem mintha az ismertető részletezné mindazt, aminek ellenhatásaként az utóbbi évtizedek piktúrája létrejött. De alkalom annak végiggondolására, ami Kínában hetvennyolc előtt történt, és így nézni a nekünk kevéssé rokonszenves műfajokat. Ami figyelemre érdemes, az megint csak szakmai. Az, hogy a mai kínai festészet a biedermeier simaságú portrétól az egykori szovjet mozgalmi festészetig, az ezerszereplős tekercsképek elevenségétől a vastagfestékes expresszionizmusig minden stílusban megtalálja önmagát. A változatosság jegyében van pop-art és koncept, plakátos munkásábrázolás és mély értelmű nonfiguráció; a pekingi Nemzeti Művészeti Múzeum jóvoltából alighanem tiszteletre méltóan őszinte válogatást kaptunk.

Alighanem tiszteletre méltóan őszinte válogatást kaptunk