Kocsis Zoltán: „…legfőbb ideje, hogy”
– Azt nyilatkozta egyszer: a vokális zenét nehezen szokta meg, távol állt öntől. Ez hogy lehet?
– Sok embert ismerek, aki hasonló cipőben jár. Ez azért érdekes, mert mégiscsak az énekhang a legősibb hangszer. Gyerekként a zongorahangot szoktam meg, a családom nem volt az a dalolós típus. Mikor először hallottam éneket, vonításnak éltem meg. Ráadásul, ha rögtön nem a legjobbat kapja az ember, csak közepest vagy annál rosszabb produkciót, akkor hosszú időre elmegy tőle a kedve.
– Anyukája sem énekelt, mikor ön gyerek volt?
– A családban senki nem rendelkezett különösebben szép énekhanggal, anyámnak viszont abszolút hallása volt, kristálytisztán fütyült. Azt nagyon szerettem. Anyám sok mindent tudott: például fantasztikus kör alakú füstkarikákat eregetni. Egy időben meg remekül főzött, tulajdonképpen tőle tanultam én is. Ezt a jó értelemben vett kibicelésnek hívtam. Az ember figyel, és ezt-azt felcsipeget. Mikor aktiválni kell, akkor meglepő eredményeket mutat fel. Mondok egy példát: vasárnap nálunk a családban elengedhetetlen volt a kanasztaparti. Ismeri?
– Gyerekként játszottam, de nem sokra emlékszem.
– Általában az anyám és nagybátyám párját figyeltem, szemben apám és nagynéném vonalával. Annyit ültem ott, hogy mikor egyszer negyediknek be kellett állnom, mindenkit megvertem. Ugyanígy voltam az autóvezetéssel. Az első gyakorlati nap kivittek a forgalomba, mert látta az oktatóm, hogy értem. De miért? Mert tizenöt évig apám mellett ültem az anyósülésen, és már mindent tudtam az autóról. A jótékony kibicelés a legeredményesebb formája a tanulásnak.
– Foglalkoztatják olyan földi dolgok, mint a születésnapja, ez a kerek hatvanadik, vagy idegesíti a felhajtás?
– Őszintén szólva, nem is nagyon jut rá időm. Kétfélét szoktak mostanában kérdezni tőlem: számvetés és születésnap. Számvetéssel azért nem foglalkozom, mert nem vagyok gyógyíthatatlan beteg, és a felét sem végeztem még el annak, amiért a világra jöttem. Megmondom őszintén, úgy tíz éve, a cannes-i életműdíjnál zavarba jöttem kicsit. Most akkor hagyjam abba a zenélést? Befejezettnek tekintik egy ötvenéves ember művét? A születésnap körül annyi a meló, hogy nem érek rá ezen töprengeni. Befejeztük az évadot a Nemzeti Filharmonikusokkal, itt a születésnapi jótékonysági koncertem. 1991 óta minden évben csinálok ilyenkor egyet a Gyermekmentő Szolgálat javára. Az idén az Erkel Kamarazenekarral lépünk fel a Művészetek Palotájában, Berkes Kálmán és Lakatos György közreműködésével. Mikor ez lement, rohanunk Kalocsára a Kék Madár Fesztiválra, és rögtön utána indulás Japánba. Amúgy sem szeretem a kampányszerűséget – nemcsak magam, hanem világnagyságok kapcsán sem. Például emlékév olyan emberek esetében, akikkel kapcsolatban ez teljesen felesleges. Nekem minden év Liszt-, Bartók-, Kodály-, Ady-év. Elképzelhető, ha Bartóknál gyűlölöm ezt a felhajtást, magammal kapcsolatban hogy utálhatom.
– Tavaly azt nyilatkozta magáról: először magyar zenész és csak utána magyar polgár. Ezt hogy értette?
– Úgy, hogy elsősorban zenében gondolkodom, de nem tagadom meg a hazámat, mert pillanatnyilag nem mennek jól a dolgok. Tényleg nem mennek jól a dolgok.
– Mintha kicsit optimistább lett volna pár éve.
– Sosem voltam igazán optimista. Talán mikor a Kádár-érában remélhettem: egyszer összeomlik ez a szörnyűséges rendszer – ami tulajdonképpen már a pályám kezdetén nem volt annyira rémes –, és itt tényleg jobb világ lesz. De mit reméljen az ember ma, amikor nincs sok választási lehetőségünk? Legyünk realisták! Gyűszűnyi országunk tud olyan politikai pozíciót kiharcolni, hogy legalább a viszonylagos önállóságát garantálják?
– Persze, persze, de ettől még lehetne kultúrpolitikája!
– Pontosan ezt hangoztatom úton-útfélen. Ha valami miatt még szimpátiával figyelnek ránk, az csak a kultúra. Ha én, Kocsis Zoltán zenész megjelenek a világban, akkor ismernek és kedvelnek. De ha egyszerű magyar állampolgárként megyek, akkor elfordulnak: ja, ő abból a szörnyű országból jön, ahol gyilkolásznak. Azt gondolom, az utolsó utáni pillanatban vagyunk, hogy összefogjunk. De azt már nem is merem remélni, hogy a jobb- és a baloldal összetartson. Belátom, ez ma tényleg lehetetlenség, ahol ilyen lövészárkokat húztak, és polarizálták a társadalmat… Nincs más lehetőség, mint előhívni a bennünk lévő védekezési mechanizmusokat, és szövetségre lépni a politika felett vagy alatt.
– Ennél sokkal jobban félnek az emberek.
– De miért? Mondok egy utópiát: szűnjön meg minden fórumon az anonimitás. Az ember meggondolja, hogy arccal, névvel kimond-e olyan dolgokat, amelyeket könnyedén elsütöget a névtelenség mögé bújva. Továbbmegyek: legyen a parlamenti képviselőválasztás is arccal-névvel. Így sikerülne elérni, hogy az ember belép a szavazófülkébe, és nem úgy ikszelget, hogy kin lehetne ütni egyet.
– A fél ország nem menne el szavazni, mert rettegne a következményektől. Amúgy szerintem az emberek nagy része az elmúlt időszakban a legkisebb rossz alapján szavazott.
– Ezt mondtam a választások után, majdnem megköveztek érte.
– Lehet, hogy magának más a legkisebb rossz, mint nekem.
– Azt merészeltem mondani, hogy az emberek azért szavaztak a Fideszre és Orbán Viktorra, mert átnézték a lehetőségeket, és ebből az optimálisabbat választották. Elárulom, én nem a Fideszre szavaztam.
– És miért nem?
– Mert az első ciklus végén csináltak pár marhaságot, bár olyan magabiztosan hitték, hogy megnyerik a következő választásokat. Milyen érdekes lenne: a szavazatszámláló bizottság kinyitja az urnákat, és egyetlen papír sincs beikszelve. Ezzel tudnák a magyarok deklarálni: elég volt a politikából, a politikusokból. Ez az én véleményem is: elég volt. De nem látom az alternatívát. Minthogy nálunk maga a demokrácia nem válik be, valamerre el kell indulnunk, de bármerre megyünk, kizárt, hogy ne lennének ellenzők.
– A Nol-Presszóban nemrég Eötvös Péter azt nyilatkozta, az egyik legnagyobb problémát abban látja, hogy nem vagyunk hajlandóak a jelenben élni, csakis a múltban.
– A nosztalgiázás valaminek a bomlását is jelenti. A beszélgetés első fele abból indult: nincs időm nosztalgiázni, annyira a jelenben élek. Sztravinszkij azt mondja: sem a múltban, sem a jövőben nem élek, csak a jelenben, és azt vállalhatom, amit ma igaznak tartok. Ezt vállalom és szolgálom minden erőmmel.
– Ez szép végszó lenne, de még maradt pár kérdésem. Hogy élte meg a támadásokat a tavalyi, Süddeutsche Zeitungnak adott interjúja kapcsán? Akkor azt mondta, minden rendben van Magyarországon, majd beszámolt arról, hány cigány és hány zsidó van a zenekarában. Tényleg számon tartja?
– Mindenből lehet elefántot csinálni. Ismerem a zenekart, ennyi.
– Ezt honnan lehet tudni? Én nem tudom, ki zsidó a szerkesztőségben.
– Aki annak vallja magát, arról tudni. És miért volna ez titok? Zárt közösség, sokat vagyunk együtt másfél évtizede. Állítom, ha bizonyos tabuk ledőlnének, egyszerűbb lenne a világ. Egyébként lényegesen rosszabb a helyzet annál, mint ami tavaly év elején volt. Az a gyanúm, hogy ez a szituáció most változni fog Áder János köztársasági elnökké nevezésével. Lehet, hogy nem ő az optimális köztársasági elnök –ezt úgy mondom, hogy a születésnapi tortámat ő fogja felvágni –, de nem is rossz megoldás. Az ő odahelyezésének ürügyén elkezdődhet egy belső erjedés, ami a kompromisszumképesség felé tereli a most kormányzó pártokat.
– És gondolja, azt a fajta mutyizást is bomlasztja, ami például a kulturális életet igencsak átszövi? Elég csak megnézni, hogyan osztják szét a pluszpénzeket a zenei életben.
– A zenekarok támogatásáról csak annyit: jószerével én vagyok az egyetlen zenekarvezető, aki folytonosan azt hangoztatja, hogy Budapestnek nem sok a kilenc állami fenntartású zenekar. Ahol ennyi tehetséges ember van, és ennyire megvan a közönségük, ott szükség van ennyire. Viszont álmomban sem gondoltam, hogy ennyire aránytalan lesz az elosztás.
– De itt 1,4 milliárd forintnyi pluszpénzről van szó. Igaz, az előadó-művészeti törvény szabályait megkerülve, a szakmai szervezetekkel nem konzultálva osztották fel a pénzt.
– Jóval komolyabb a probléma, mint amit az elosztás sugall.
– Félmilliárdot kapott a Fesztiválzenekar.
– Mikor megkérdeztek erről, kijelentettem: a Fesztiválzenekart nem csak érzelmi okokból támogattam. Mégiscsak én alapítottam… Nagyon rossz üzenete lenne, ha bármilyen formában hozzányúlnának. Még akkor is, ha bevallotta a zenekar, hogy a költségvetése páratlanul magas: 2 milliárd forint… Van még nyolc zenekar Budapesten, és a Concerto Budapest, a Danubia, valamint a Dohnányi fölött ott lóg a Damoklesz kardja. Az, hogy a Concerto 480millió forintot kapott, a másik kettő 15-15 milliót – emögött igenis személyes kapcsolatok állnak. De ehhez semmi közöm.
– Nyilván önnek is megvannak a személyes kapcsolatai, például Áder János vágja fel a tortáját. Ráadásul az ön zenekara 300 milliót kapott.
– Ádert kevéssé ismerem, a koncertet szervező Edvi Péter, a Nemzeti Gyermekmentő Szolgálat alapítója rendelkezett a tortafelvágásról. Szeretném, ha semmi közöm nem lenne a politikához, de muszáj, mert egy intézmény felelős zenei vezetője vagyok. Mi azt a pénzt kértük vissza, amelyet az évek során elvettek tőlünk. Ez a 300 millió sem jelenti a teljes összeget.
– Nem tartja szánalmasnak, hogy nem a teljesítményük miatt kapják vissza a pénzt, hanem mert jó kapcsolatot ápol a politikusokkal?
– Nem ápolok velük jó – vagy ha úgy tetszik, napi – kapcsolatot. Orbán Viktorral egyszer beszéltem a hivatalba lépése óta. Azaz kétszer, mert a Vatikánban is találkoztunk rövid időre. Sőt már az első Fidesz-kormány idején megmondtam, nem kérem ezt a pénzt, hanem elvárom az éppen kurrens kormányzattól. Nem szégyellem, hogy Gyurcsány Ferencnél is jártam támogatásügyben. Kértem, adják vissza azt a pénzt, amelyet az első Fidesz-kormány idején kezdtek elvonni tőlünk, és ők ezt folytatták.
– Mindegyik kulturális intézménytől elvontak jelentős mennyiségű pénzt, és egyiknek sem adták vissza.
– A helyzet ennél bonyolultabb. Aki politikusokkal érintkezik, az előbb-utóbb a bratyizás, a mutyizás gyanújába keveredik. Kétszer beszéltem Aczél Györggyel, egy időben bizonyos körök mégis Aczél kedvenceként aposztrofáltak. Ez sem igaz, és az sem. Én az aktuális kulturális kormányzattól elvárom, hogy azt támogassák, amit mi minőségként létrehozunk.
– Megnéztem a honlapját, amelyet rettentő régen frissítettek. Nagyon tetszett a Tandori-idézet a nyitóoldalon.
– Ez A damaszkuszi út. Ezt mottónak akár beleírhatja a cikkbe: „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.”
