Sem a bolha, sem a nadrágtartó
És tulajdonképpen a cselekmény sem tartozik igazán a nézőre. Attól kezdve, hogy a feleség fülébe kerül a bolha, azaz kezébe jut férje eltévedt nadrágtartója, addig, hogy a kaján élősködőt a férj diadalmasan eltapossa, jóformán mindegy, mi történik. És nem is nagyon történik semmi. Főképp nem az, amire mindenki törekszik. Az elkalandozott nadrágtartó titka hamar kiderül – legalábbis a néző számára. A félreértések és félrelépések mégis rendre keresztezik egymást – mármint a színpadon. Mindig belép valaki, vagy az ágy fordul ki, amikor megeshetne valami. Mindenki rohan, mindenki életveszélyt emleget, többször pisztoly is dördül, ám mindössze azt a darabbal nagyjából egyidős freudi tanítást láthatjuk demonstrálva, hogy mindent és mindenkit a libidó mozgat.
S végül a mai pesti nézőt már bizonyára az sem izgatja, hol végződik Feydeau és hol kezdődik a két Mohácsi (rendező és dramaturg, az ugyancsak dramaturg Hárs Annát nem is említve), hol ér véget az elegánsan szellemeskedő francia bohózat, és hol csörtet belé a mai gorombább, leplezetlenebb szabadosság, mikor váltja fel a diszkrét célozgatást a nyílt szókimondás, hol a határ a karcsú, jól kiszámított szerkezet és az ötletek, tréfák, élcek, bemondások dús szövevénye között. Amikor 1997-ben Mohácsi János először rendezte meg Kaposváron a darabot, még élményszámba ment, hogy az évszázados szabvány hozzánk fiatalodik, meglepő volt, hogy az előadás nem az örök polgári képmutatással élcelődik, hanem az emberi létezés nagy abszurd mechanizmusa fölött mulat. Most a Radnóti Színházban önjárónak tetszik ez a mechanizmus. Azaz hibátlanul működik, jó háromórányi tiszta játékidőn át gondoskodik a szinte folyamatos röhögésről. Mind össze fizikailag, biológiailag elengedhetetlen pihenőket engedélyez a rendező. A szabadság perceit, másodperceit precízen kiadja, és a két hosszabb szünetet, amelyet a cselekmény menete is megkövetel.
A színészek nem jellemeket, hanem figurákat és pillanatokat játszanak, a ritmusra, a poentírozásra ügyelnek nagy gonddal, nem az emberi tartalmakra. Gazsó György két szerep között lavíroz, hol kimért értelmű polgári férj, hol élesen látó alkoholista, obsitos hadfiból lett bamba szolga, Formán Bálint sértett méltóságú lakáj, Csányi Sándor mafla beszédhibás, Szervét Tibor kiszámított dühvel tomboló katonatisztből lett szállodaigazgató, Kováts Adél szükség szerint hisztériázó, kiszolgált rosszlányból előrukkoló igazgatóné. Schneider Zoltán szabvány szerint tomboló őrült spanyol, Adorjáni Bálint cinikus nőbolond biztosítási ügynök, Szombathy Gyula cinikus, kéjenc orvos, Szávai Viktória jegelt érzelmű bohózati feleség, Petrik Andrea ugyanez a féltékeny spanyoltól való rettegéssel színezve. Sárközi-Nagy Ilona cselédlányként huncut derűvel csalja a lakájt, Andrusko Marcella kelletlenül szolgál az ócska szállodában, Somody Kálmán élvezettel riogatja a szereplőket és a nézőket az ágyon okkal, ok nélkül beforgatott alibiként. Klem Viktor titokzatos és verekedős angol vendég.
És övé a zárópoén. Bónusz a Radnóti nézői számára, elárulni nem illik. Így csak annyit: nincs köze se a bolhához, se a nadrágtartóhoz.
