Átlátszó kérdés: hogy jutott eszébe egy bordélyházról filmet készíteni?

Az első gondolatom az volt, hogy fiatal lányokról szeretnék forgatni. Belegondoltam: mi lenne, ha ma játszódna a történet? Unalmas! A lányok a pasiproblémáikat taglalnák, és esetleg karrierdrámák jöhetnének még szóba. Ennél valami sokkal erősebbet kerestem. Egyszer csak beugrottak a régi korok letűnt bordélyházai, bennük a prostituáltakkal. Tökéletes filmes helyszín. A cselekményt 1900-ba helyeztem, ez egy olyan misztikus időpont, amikor egy korszak véget ér, és egy másik elkezdődik. Mindenki azt hitte, hogy remek évszázad kezdődik, melyben nem lesznek háborúk, de ma már tudjuk, hogy tulajdonképpen az egyik legőrültebb lett. Ez a kettősség kapóra jött: ahogy elkezdtem kutatni a témában, már tudtam, hogy részben dokumentarista, de végeredményben fikciós művet szeretnék készíteni.

Igaz, hogy először horrorban gondolkozott?

Igen, eleinte azt gondoltam, hogy elkészítem a Ragyogás kosztümös verzióját, de rájöttem, hogy a valósághűség ebben az esetben sokkal erősebb mozit szül.

Mennyire dokumentáltak ezeknek az intézményeknek a mindennapjai?

Meglepően jól, viszont az némileg zavarba hozhatja az embert, hogy két különböző igazságot talál a dokumentumok között. Az egyik – a férfi ak nézőpontja – igen kidolgozott. Ez nem csoda, hiszen számos alkotóember járt ide: festők, írók, újságírók, költők, akik más-más módon adták át az élményeiket. A női oldalt elsősorban naplók, magánlevelek és rendőrségi jegyzőkönyvek alapján lehet megismerni. A filmem egyik fő mozgatója a kontraszt ábrázolása: nappal és éjszaka, pezsgő és fertőzés, szabadság és elnyomás. Ez mind egy időben történt meg, egyazon tető alatt. Például az is nagyon izgatott, hogy a nők mit csináltak délután kettő és este nyolc között.Hogyan ésmikor aludtak vagy ettek? Nem akartam nagyot mondani a prostitúcióról, engem inkább a delikát részletek érdekeltek.

Meglepte valami?

Igen: az, hogy megtudtam, egy bordélyház tulajdonképpen egyfajta börtön volt. Szabad nők mentek be, de nagyon hamar rabokká váltak, mintha csak életfogytiglanra ítélték volna őket. Például nem mehettek ki az utcára, csupán havonta egyszer volt kimenő vidékre, akkor is a madámmal. Havonta egyszer volt csak orvosi vizsgálat is. Nem voltak kivételek és kivételezések.

Korábbi filmje, A pornófilmes és most a Bordélyház is olyan témákat feszeget, melyek sokak szemében ma is tabunak számítanak.

Meglehet, de például a szex egyik filmemnek sincs a középpontjában. Mindazonáltal oké, ezek tabutémák, ugyanakkor mindennap találkozunk velük. Prostitúció mindig is volt, van, és lesz. Az, hogy ez ma „üldözött” pénzkereset, más kérdés. Nem a botránykeltés a célom, hanem olyan helyek és helyzetek ábrázolása, melyeknek segítségével mozgóképpel el tudok mesélni egy erős történetet. A Pornófilmes férfi történet volt, a becsület ésméltóság drámája, a Bordélyház tulajdonképpen majdnem ugyanez, csak egy csapat asszonnyal a középpontjában, akik életben akarnak maradni. Az ilyen sztorikban és helyzetekben lehet igazából megmutatni az emberiességet. Nem szeretem a direkt üzenettel terhelt filmeket, inkább azt preferálom, ha elmesélek egy történetet, és a néző fogalmazza meg magának a tanulságot.

A kosztümös filmek általában mindig sötétebbek a többinél. A Bordélyház erre rátesz egy lapáttal: olyan, mintha egy festmény lenne.

1900-ban kezdett Párizsban elterjedni az elektromosság – persze csak a gazdagok körében. Ezért a luxusszinteken elektromos fényeket használtunk, a többinél gyertyafényt. Ugyanakkor egy mesében a fénynek nem a házból, hanem a szereplőkről kell jönnie – ez a „természetellenesség” okozza azt az érzést, hogy mozgó festményeket látunk.

A Bordélyház nemcsak egy kort és egy társadalmi jelenséget, hanem a filmnyelvet is kifacsarja: egyfajta filmet látunk a filmben, ráadásul egy csomó rendezőt alkalmaz színészi feladatokra.

Gondoljon bele, ha ma elmegy egy moziba, az olyan, mint egy régi bordélyház. Beülünk egy sötét terembe, a realitás helyett álmokat kapunk cserébe. Ez járt a fejemben, amikor a férfiak szerepére rendezőket kértem fel. A viszonyrendszer nagyon hasonló ahhoz, ahogy a rendezők „használják” a forgatások során a színésznőket. Rendelkeznek és bámulnak. Ezért sem fordultam színészekhez, mert nekik az első kérdésük az lett volna, hogy mit kell tudniuk a karakterről. „Semmit” – ezek vendégek, nem karakterek. Egy rendező nem kérdez ilyet, önmagát adja, itt pedig erre volt szükségem.

A pornófilmesben mégis színészre bízta a főszereplő rendező szerepét.

Kényszerből. A forgatókönyvet céltudatosan Philippe Garrelnek írtam, demire elkészültem vele, közölte, hogy nem akar többé színészkedni. Ezután megkerestem Jean-Luc Godard-t, de ő sem vállalta. Ezek után kénytelen voltam színészre bízni, Jean-Pierre Leaudra. Nem bántam meg, csodálatosan bánik a szavakkal.

Hogy vett rá egy tucatnyi gyönyörű és tehetséges színésznőt, hogy prostituáltakat játsszanak?

A nagy számok törvénye itt segített. Ha egyetlen színésznőt kell meggyőzni arról, hogy vegye le a ruháját, az sokkal nehezebb, mint tizenkettőnél elérni ugyanezt. A női lélek kiszámíthatatlan.

A Bordélyház nemzetközi címe A tolerancia háza volt, melyet később A gyönyörök házára változtattak.

Igen, az amerikai forgalmazó közölte, hogy „odaát” nem értenék, hogy mit jelent az, hogy „a tolerancia háza”. Ajánlottak vagy egy fél tucat címet, a leginkább elfogadhatót végül elfogadtam.

Igaz, hogy a következő műve, a Párizs lángokban, akciófilm lesz?

Igaz, de nem a szó amerikai értelmében – az akció itt egészen mást fog jelenteni. Azt a folyamatosan erősödő energiát akarom megmutatni, mely a modern európai nagyvárosokat behálózza. Az az érzésem, hogy egyszer csak felrobban ez a világ, amelyben manapság élünk.

„Egyszer csak felrobban ez a világ, amelyben élünk”