Ezt egy életen át kell játszani?
„Szeretnék egyszer bejönni a színpadra, és azt mondani egy jól szabott öltönyben: jó napot kívánok, ez és ez vagyok, és kisasszony, magáért odaadnám mindenemet” –így Kocsis Gergely, a budapesti Katona József Színház tagja.
Frenák Pál ötvenperces patronpufogtatása egyebek közt azt bizonyította, mi történik, amikor a hajdanán újdonnak tetsző, vakmerő stílus tartalmatlan, üres manírrá, míg a szerep álságos, ernyedt pózzá lesz. A Hymen (házasság, nász, szűzhártya) a sajtóanyag ismerete nélkül kusza kapcsolati hálók kibogozhatatlan szövevénye, melyben legföljebb machetével lehetséges rendet vágni. A színen egy fölfújható, víz nélküli gumimedence. A hátrányos helyzetű família szőke leánya (Jantner Emese) az esküvőjére készül, ám nem veti szét a boldogság: a fölütéskor száját ordításra tátja, majd ábrázata, akár a keresztfára tekintő Szűz Máriáé.
Hamarost erotikus dulakodásba fog egy narcisztikus, címlapmodellszerű ifjúval (Feicht Zoltán), aki minden látszat ellenére nem a jövendőbelije, hanem a testvére. A kerekes székes, artikulátlan hangokat kiadó, fogyatékos fiú az öccse (a remek Holoda Péter). A fekete hajú, túlfűtött fehérnép pedig a húga – s mint olvastam, fattyú és cigány (Vasas Erika). A péterfyborisan affektált mátka az idegen ajkú, snájdig jegyesére (Nelson Reguera) ügyet sem vet. A képességes előadók hosszasan vergődnek, hánykolódnak, tépkedik egymást Gilles Gauvin sikolyokkal, hörgésekkel tarkított vegyes elegyesére.
A sallangoktól terhelt, mintha a szél hordta volna össze, szedett-vedettség az unásig ismert – főként az inTimE-ból visszaköszönő – konzervjelenetek tárháza. Az alkotó eleinte rejtélyeskedő, lidérces groteszkkel kísérletezik (a háttérvászonra kivetített, menyegzői ruhát viselő öregasszony képe hatásos), ám ihlettelen modorossága végül revüs giccsbe fullad – a queeresztétika jegyében. A szereplők a She’s a Ladyre, Brahms V. Magyar táncára és A mi szerelmünkről de sokat beszélnek című nótára ropják. A meny asszonyi ruhában csürdöngölő, bakancsos férfiakMatthew Bourne 1995-ös, biszexuális Hattyúk tavát juttatták eszembe. Az utalási szándékot erősíti, hogy a félmeztelen Jantner Csajkovszkij balettzenéjére szólózott, elszántan szenvelegve.
Frenák művészi attitűdje ahhoz hasonlatos, mint amikor egy kapatos férfiember beszabadul egy falusi céllövöldébe, ottan összevissza lődöz, majd az áhított főnyeremény, a hatalmas plüsspanda helyett eltalál egy malacperselyt. A fércmű befejezéseként madzagon lógó araruhák hullanak le a magasból – Jirí Kylián eredeti ötletét újrahasznosítva. A „menyecskék” mellett a Jantner által a nézőtérről a deszkákra csábított férfiak/ önjelölt kérők ácsorognak – köztük Bozóki András, mellkasán 8-as sorszámmal. A tökéletes testű, roppant mutatós táncosok között az egykori kultuszminiszter tétovábbnak tűnik, mint amikor a jegypénztárnál, majd a színházterembe való bejutáskor csörtetett előre, pöfeteg arroganciával követelve elsőbbséget magának. A reflektorok fényében vadkörtevigyorral leplezi zavarát, megszeppenten integet hölgyének – miközben a You’ll Never Find Another Love Like Mine szól.
Frenák Pál rendre megbicsakló hangja egyre hamisabban cseng, (újabb) henyesége nem más, mint oeuvre-jének nosztalgikus karikatúrája. Az alsógatyával kombinált dzsigolózakót időszerű volna jól szabott öltönyre cserélni, majd az infantilis, hagymázas szabványhadova helyett elő kéne állni az egyetlen érvényes, téttel bíró, felnőtt közlendővel.
