Fotogén főhajtás
S akkor a téma már tényleg az utcán hever.
Jolie jó szándékához tényleg nem férhet semmi kétség. Világosan és érthetően el szeretné mondani az amerikai közönség fogékonyabb részének (hiszen elsősorban nekik szól a film), miféle borzalom is történt a világ eme szegletében a jugoszláv válság idején. Talán egy ottani sztárnak ez sikerülhet. S mi segítené jobban a megértést, mint egy Rómeó-Júlia történetbe ágyazott háborús melodráma? Plusz a bombasztikus cím, a szájbarágott és felesleges szimbólum (ilyen alapon a világ bármelyik háborús övezete a vér és méz földje lehetne).
Csakhogy a jó szándék több sebből vérzik. A film sajnos nagyon hamar nyilvánvalóvá teszi, hogy a forgatókönyvíró-rendező Angeline Jolie-nak nincs elég művészi eszköze ahhoz, hogy a második világháború utáni legnagyobb konfliktust, ezt a sokszínű drámát valóban átélhetővé tegye. Ezért fogalmaz sokszor sarkítottan, ezért marad felületesen érzelgős, s ezért, hogy az ábrázolt embertelenségek jobbára illusztrációk maradnak egy képzeletbeli kivetítőn. Ennél is nagyobb baj a mű hossza és tempója. A 127 perc irgalmatlanul soknak tűnik, a nehézkes történetmesélés miatt is, ám legfőképpen azért, mert hiába adja többször is tudtunkra, hogy a történelmi idő telik-múlik közben (hónapok repülnek el), ez a szereplőkön alig hagy nyomot.
A bosnyák Ajla és a szerb Danijel kapcsolata alig változik (bár a rendező mindent megtesz, hogy ezt egyre összetettebbnek lássuk), inkább csak a helyszín lesz más, illetve a jelenetek hosszabbak. A szerelem Alja első és második rabságában ugyanolyan kényszerszagú és kilátástalan, csak másodjára már festegethet is, és némi fondorlattal a végkifejletig taszigálhatja a kellőképpen túlbeszélt cselekményt.
A nézőt folyton az az érzés kerülgeti, hogy igazából már mindent megtudott az első fél órában (nők tömeges megerőszakolása, etnikai tisztogatás, ami, ugye-ugye, előbb vagy utóbb a szerelmet is kikezdi), a többi csak a határtalan művészi ambíció terméke, semmi több. Hiszen A vér és méz földjén nem képes hozzáadni semmit a korábbi nézőpontokhoz, miközben egy messziről jött idegen elvileg semleges szempontjai számos kiaknázatlan összefüggést is felszínre hozhatnának.
De nem: a közhely közhely marad, ha nem párosul hozzá mondjuk zseniális humor vagy éleslátás, mint Kusturicánál vagy Tanovicsnál. Így lehet, hogy miközben nagyon is hihető lenne a történet (Jolie valószínűleg túlélők visszaemlékezéseiből dolgozott), mindvégig fénytelen marad, sőt néha a paródiába is átcsap. (A terület nyolcvan százaléka már a miénk, dicsekszik el a Szarajevót ostromló Danijel a fogva tartott Aljának. Bizonytalan érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, válaszolja amaz. És igen, a nézőtér kuncogni kezd.)
A szereplők birkóznak az angol nyelvvel (érthetetlen, hogy miért nem az eredeti nyelvű verziót hozták be a forgalmazók, az segített volna a hitelesség megteremtésében), és az európai szemnek túlontúl áttetsző helyzetekkel. Talán emiatt nem képesek igazi életet lehelni a filmbe a kipróbált színészek sem. Példabeszéd marad tehát Jolie első filmje, kopjafa és mementó, pántlika a koszorún, amely nem kéri, nem is kérheti, hogy gondolkodjunk is a történéseken. Töprengjünk felelősségen, a történelem zsákutcás cinizmusán. Elég a fotogén főhajtás, és a könnycsepp a kisminkelt szem sarkában.
