Michael Fassbender és Carey Mulligan

Michael Fassbender eddig is magasan jegyzett színésze volt azoknak, akik moziban nézik a színészeket, ő volt Bobby Sands az Éhségben, és azóta is betegesen sovány agár maradt, legyen az a Becstelen brigantyk vagy A kilencedik légió, ahol olyan szép filmnyitó félmeztelen futást ad elő a hómezőn, összekötözött kézzel. Ha bele kell halni, ő belehal, nemesen, fölvetett fejjel, rezzenéstelenül. A kérdés csak az a heti új filmet, A szégyentelent nézve, hogy bele kell-e halni.

Nézőként feltétlenül. Akárhogy próbáltam fölvenni a ritmust, a szép, átgondolt lassúságot, aminek következtében például végig kell hallgatni Carey Mulligant, amint fárasztó vontatottsággal énekli a New York, New Yorkot, hosszan át kell élni egy metróutazás rezdüléseit, nem sikerül. Néha azt érzem, hogy csak hajszál híja, hiszen a film szép, és tele van meglepő ötletekkel. A nagy veszekedést például a két főhős tarkója adja elő, miközben a háttérben elmosódottan egy fekete-fehér rajzfilm megy a tévében. Ezek azért benne maradnak a nézőben. De benne marad a kimódoltság is, a botrányosság elszánt akarása, az első percben vászon leng a péniszen, a másodikban már pénisz leng a vásznon, a harmadikban pedig belevizelnek a WC-be, na jó, csak hátulról, de akkor is.

A történet egy sikeres és szexfüggő menedzser kalandjait dolgozza föl, akinek persze semmi szüksége nem volna a szexuális pótszerekre, filmekre, fizetős netkapcsolatokra és prostituáltakra, de sajnos össze van zavarodva a lelke, szerelemből nem tud közösülni. Ha ez lenne a kiindulás, akármi is lehetne a filmből, de ez egyben a vég is, arra akarnak rávenni bennünket, hogy a modern kor elmagányosodási folyamatairól gondolkodjunk, de ahhoz egy kicsit ez gyengécske körítés. Az amor profanóból csak a profanót érzem magamban, ahelyett, hogy őszintén szörnyülködnék, hogy a főhős a munkahelyi klozetot magányosan, de nem rendeltetésszerűen használja, azon gondolkodom, mikor az izgalmasan, felülről fölvett jelenetet nézem, hogy ha mindezt állva teszi, akkor vajon előtte miért törölte le olyan gondosan a vécédeszkát.

Volt ennek a filmtípusnak egy arany időszaka, amikor mélyeket lehetett mondani, és közben mégis cicis filmeket néztünk, újra és újra elmentünk a moziba, de persze nem azért. Ez volt Az utolsó asszony, a Huszadik század, Az utolsó tangó Párizsban és a Betty blue ideje. Lejárt, ami nem is olyan nagy baj, csak éppen ez a magányos, a szex által megválthatatlan férfi témakör lett egy kissé idejétmúlt. Egyszerűen nem téma egy ilyen figura, nem történet a történet, hiszen még legártatlanabb mosolyú barátunk kölcsönkért számítógépén is olyasmit találunk, hogy igazán, ki hitte volna. Tudjuk, mi a különbség testiség és szerelem között, örülünk, ha olyan szerencsénk van, hogy a kettő nem válik el egymástól, de hogy erről még filmet is nézzünk… Nem, köszönöm, inkább mégsem.