A politika vagy a szakma dönt?
A Magyar Színházi Társaság elnöke, Csizmadia Tibor a legnagyobb problémát abban látja, hogy a fenntartóknak általában fogalmuk sincs arról, mit várnak a színházuktól. Erre jó példa volt pár éve a szolnoki eset. Ott sem az volt a gond, hogy Balázs Péter kinevezését ellenezte a szakma, hanem hogy a kiírás progresszív színházról, az elődök által elindított út folytatásáról szólt. Erre azonban sem a színészrendező dolgozata, sem a megvalósítás nem utalt.
Az elnök egyébként úgy véli, a fenntartó nem feltétlenül tudja előre, ki lesz a befutó, erről inkább a pályázati procedúra közepén, a tárgyalások alatt dönt. A másik nagy probléma az lehet, hogy az úgynevezett szakmai javaslattevő bizottságba – az előadó-művészeti törvény szerint – négy szakmai delegált és öt „egyéb” ember kerül: a helyi önkormányzat és a minisztérium képviselői, a színház szakszervezetének és közalkalmazotti tanácsának tagjai. Ezt függetlennek semmiképpen sem lehet mondani, inkább predesztináltnak. A törvény módosításával ez annyiban változott: a szakembereket a miniszter által felkért színházi bizottság delegálja, tehát ez sem politikától mentes.
Csizmadia szerint olyan független színházi szakmai bizottságot kellene felkérni, amelyik csak kérdezi a jelölteket, mondjuk a fenntartó humánpolitikai osztályának jelenlétében. A válaszok nyomán pedig az önkormányzat említett osztálya javasolhatna jelöltet a képviselő-testületnek.
Arra a felvetésre, hogyan lehetne független bizottságot összehozni, hiszen – tisztelet a kivételnek – eddig is egymásról szavaztak a színigazgatók, Csizmadia azt válaszolta: ez gyakorlatilag lényegtelen, hiszen nem lennének döntési pozícióban. Ők olyan szakemberek, akik tudnak célirányosan kérdezni. Volt erre példaértékű eset a tatabányai Jászai Mari Színháznál, bár nem a mostani direktorválasztáson, hanem az eggyel korábbi esetében.
Beszéltünk arról is, hogy már másodszorra nem tudtak igazgatót kinevezni Székesfehérváron. Az elnök ezt nem szakmai kérdésnek tartja, hanem a helyi és az országos politika csatájának. Mert hiába lokálpatrióták a vidéki polgármesterek, kettős kötődésűek, akik egyben országgyűlési képviselők is.
Tizenhárom évig vezette Szabó György a nemzetközileg is elismert Trafót. Szabó, akit nyártól Bozsik Yvette követ ezen a poszton, sokat járt külföldön, belelátott több ország pályáztatási szisztémájába. – A francia és kanadai rendszer szerint lenne érdemes az intézmények önállóságát átértelmezni – mondja. A budapesti színházak például nonprofit kft.-ként működnek, mindegyiknek évről évre változik a költségvetése. Ez a tervezhetőséget teljesen lehetetlenné teszi. Szabó azt javasolja, a fenntartó kössön három-ötéves szerződéseket, és kaphasson hangsúlyosabb szerepet az intézmények felügyelőbizottsága (fb). Azon is szívesen változtatna, hogy ne fizetős állás legyen az fb-tagság, így ne jutalomként osztogassák. Franciaországban minden nonprofit kft.-hez két – társadalmi munkában dolgozó – fb kötődik. A nagyobbik grémium évente ül össze, elfogadja a beszámolót és a következő évi üzleti tervet. A kisebbik viszont negyedévente ülésezik, szoros kapcsolatban áll a színház vezetésével, ellenőrzi az intézményt. Az fb dönt az igazgatói kinevezésekről is, hiszen olyan gazdasági szakemberekből, művészekből, szociológusokból áll, akiknek reális képük van az adott intézményről. Egy évvel a mandátum lejárta előtt kiírják a pályázatot, valódi versenyt indítanak. Transzparens módon bírálják el a beérkezett pályaműveket az intézmény érdekeivel összhangban, és javaslatot tesznek a fenntartónak. Ez olyan szakmai szűrő lenne, amellyel valódi felelősség vállalható. És elkerülhető az a manipuláció, hogy olyan szakmai javaslattevő bizottságot állítson össze a fenntartó és/vagy a minisztérium, amely a politikai akarat szerinti színjáték résztvevőiből áll.
Több helyen a társulatot is megszavaztatják, kit látna szívesen az igazgatói székben. Ezek az eredmények nem feltétlenül relevánsak, hiszen itt főként nem a színházszakmai érvek a mérvadóak, hanem az egzisztenciális feltételek – mondják a tapasztaltak. Nem beszélve arról, hogy leggyakrabban a művészek nem is ismerhetik meg a pályázat tartalmát, csak maximum a kivonatát. Azaz, aki a társulat számára biztosabb megélhetést ígér, az kapja a legtöbb voksot.
A Miskolci Nemzeti Színházból hatvanan szavaztak Kiss Csabára a nemrég lezajlott igazgatóválasztáskor, majdnem kétszer annyian Koltay Gáborra. A szakmai bizottság, amely az előadó-művészeti bizottság által felkért delegáltakból állt össze, szintén Koltayra adta a voksait. Jó-e ilyen körülmények között átvenni egy színházat, hogyan élte meg a pályáztatást? – kérdeztük a nyertest, Kiss Csabát. A rendező elmondta: csapatával több hónapig dolgozott a pályázatán. Minden oldalról megvizsgálták, tanulmányozták, milyen szerepet játszik a színház a város és a régió kulturális életében. Az ez alapján kidolgozott művészi koncepcióját, mint egy szerződést, letette a „város asztalára”. Arról már a miskolci képviselőknek kellett dönteniük, ez az elképzelés finanszírozható-e. Úgy véli, a társulat sem ellenséges vele, hiszen hatvanan mellé álltak. Az önkormányzat meg azért támogatta a programját, hogy – főként fiatalokkal – megújuljon és bővüljön a színház közönsége. Kiss úgy véli, két pályázat között az volt a legfontosabb különbség: Koltay Gáboré hagyományőrző, míg az övé kortársibb szemléletet képviselt. Pályázatában arra is koncentrált, hogy választ adjon arra, mit jelent vidéken a „nemzeti színház” intézménye. Ezt ő szakmai oldalról közelítette meg, míg szerinte Koltay ideológiairól.
Hogy politikai döntés volt-e az ő kinevezése, ezt a kérdést azért felesleges feltenni, mert a döntés a közgyűlés kezében van, amely politikusokból áll. Igaz, nem kockáztathat, mert a színház működtetése sokba kerül.
Szerettük volna megtudni, mi a véleménye a pályáztatásról a kormánypárti kötődésű Magyar Teátrumi Társaságnak. Volt, akit nem sikerült elérnünk, Fekete Péter igazgató-rendezőt napokig kerestük, és bár munkatársa visszahívást is ígért, végül nem tudtunk vele beszélni.
