Egyszerre festészet és plasztika
Fotó: M. Schmidt János Edőcs Márta hercegnő-eleganciájú fehér táljai, Csala Zsuzsa másfajta, Bécs geometrikus szecessziójának választékosságát ébresztő poharai, L. Szabó Erzsébet kékre-aranyra fúvott vázái. Ezek azok az üvegalkotások, amelyek a nézőből mindig kétfélét, ingert és gátlást váltanak ki. Mert egyfelől jó volna őket megfogni, belőlük inni, rájuk desszertet, beléjük virágot rakni, másfelől meg akkor sem tenné az ember, ha tehetné. Hiszen üvegalkotások. Ezekből van kevés a Balaton utcában. Hogy most már rendezői szándékot, gazdasági helyzetet vagy üvegipari állapotokat tükröz-e a Magyar Üvegművészeti Társaság látványos kiállítása, amely használati vagy használatinak is látszó tárgyak helyett inkább szuverén műveket vonultat fel, az nem derül ki.

Egyébként nem akármilyen szuverén műveket. A huszonéves Szabó Péter optikai üvegből csiszolt konstruktivizmusa, a nála is fiatalabb Kóródi Zsuzsanna csiszolt üvegre nyomtatott op-artja bonyolultan több, mint stílusbravúr. A légtiszta optikai üveg láthatatlansága és látható súlya, áttetsző illúziója és nagyon is érezhető élei oly tökéletesen egyesítik az irányzat tiszta racionalitását és tiszta költőiségét, ahogyan a más anyagokkal dolgozó konstruktivizmus nehezen. És a vörös vonaljáték is úgy mozog a néző mozgására a lebegni látszó lapokon, ahogyan olajjal festett, papírra nyomtatott op-art sohasem. A B55 más geometrikus és minimál művészeit elgondolkodtathatja a mostani látnivaló.

Az üvegművész képzőművészeti eszközei – ha van még értelme a megkülönböztetésnek – határtalanok. Először is, munkája egyszerre festészet és plasztika, amennyiben színekkel (de milyen színekkel!) dolgozik, és tárgya mindig térben, három dimenzióban jelenik meg. Ezt a lehetőséget aztán a végletekig tágítja matéria és technika, az a hatalmas arzenál, amelyet a művesség legkésőbb az egyiptomiak óta felhalmozott. A megint csak huszonéves Varga Dóra létrás-emeletes építményeket épít, itt-ott sárgával úgy megmegszínezve, hogy az átderengjen a színezetlen részletekre. Ám magával ragadóvá konstrukcióit az az üvegpaszta technika avatja, amely élességével és csillogásával, fenyegetésével és hízelgésével egyszerre kelti a szúró-vágó üvegtörmelék és az édes kandiscukor képzeteit.

Kertészfi Ágnes egyszerű üvegsávokat mozdít és táncoltat. Igaz, a sík üvegből (mondhatnánk ablaküvegnek is) kivágott csíkokat tartózkodó, fanyar színekkel színezi, s kötegben úgy hajlítja, koreografálja, hogy abból rezignáltan eleven Mozduló kocka meg Táncos kocka lesz. Anyag, technika hatásával mindenki él, van, aki alkotó módon visszaél. Polyák János apró elkoszolódásokat, (biztosan van szakneve) hagy a hasábjaiban a drámai hatás kedvéért, Jagadics Barbara munkájának a címe meg egyenesen Üveghibák. A tartalma is az. A téglány belsejében buborékok, a felületén göcsörtök, púpok emlékeztetnek improvizációra, esetlegességre és az üvegkészítés szép kockázataira.

A legtöbb esztétikumot természetesen most is az anyag tökélye és a mívesség fölénye kínálja. Lukácsi László Üveglegyezője, amely az elvárható körcikk formába egy turbinalapát éles monotóniáját a könnyed rokokó játékosságával képes összeegyeztetni, s amely a csaló optikai káprázatot és a masszív üvegsúly élményét egyszerre kínálja az előtte ellépő, lépésről lépésre más színélményben részesített nézőnek. Bohus Zoltán, mint mindig, aszkétikusan fegyelmezett. Rétegelt, csiszolt, polírozott üveglap-geometriájából (ez a katalógusban olvasható) felemelkedik valami megfoghatatlan és testetlen, amit a cím az Ezüstkupola szóval jelöl, míg Lugossy Mária a hasonlóan rétegelt fegyelmet fokozza operai, látványos drámává azzal, hogy oldja, torlaszolja, felületét érdesíti.

Ez, Lugossy Kék öble már-már cselekményes képzőművészet. S ha történést, sztorit, ma kelendő szóval narratívát nem kapunk is, erre való késztetést, bujtogatást feltétlenül igen ezen az üvegkiállításon. Hegyvári Bernadett Egyiptomja csak egy fej, de maszkgyanújával, tükrözéseivel és buborékjaival felkelti azt a titokzatosságot, amely a szóra mindenkiben felkél a tudós egyiptológusokon kívül, és Sipos Balázs abszurd önportréja, Czebe István formába olvasztott kaján erotikája már-már elfeledteti velünk a kérdést, amely kancsókra, poharakra, hajdani magyar dizájntervekre vonatkoznék.