A Sundance fesztivál révén világhírt szerzett porfészek, Park City főutcája a fesztivál első napján
Reuters - Lucas Jackson Alapvető kérdés ugyanis, hogy vajon miért mozdul meg a világ filmszakmájának jelentős része, hogy elzötykölődjön Utah állam egy hétezer lakosú mormon kisvárosába, konkrétan a semmi közepére.

Persze a semmi mégsem egészen semmi. Park City ugyanis két dologról híres: az egyik, hogy remek síparadicsom található itt, még téli olimpiát is rendeztek, a másik, hogy Robert Redford csaknem harminc évvel ezelőtt itt hozta létre a Sundance Institute-ot, melynek célja a hollywoodi stúdiórendszeren kívül rekedt tehetségek felfedezése és gondozása volt. Az eszmeiség nem állt távol az annak idején még csak puritánul Utah Filmfesztiválnak hívott rendezvénytől sem, így a fúzió triviális lépés volt 1984-ben.

A kilencvenes évek eleje óta pedig elmondható: a világ legnagyobb független filmes találkozójává vált a Sundance, amelyen már önmagában is presztízs részt vennie mindenkinek, aki számít: kritikustól a rendezőkön át a producerekig. Számos filmnek innen sikerült elindulnia a világhírnév felé. Persze ehhez általában az is kell, hogy egy nagy stúdió fantáziát lásson benne, és megvegye a kérdéses filmet. Így tulajdonképpen az a nézőpont is igaz, hogy a Sundance ha félig is, de betagozódott az álomgyári gépezetbe. Ugyanakkor mindenki tudja: ezekre a mozikra sosem futná a nagy stúdiók költségvetéséből.

Az idei fesztivál a hagyományoknak megfelelően Robert Redford és a vezetőség sajtótájékoztatójával indult, amelyen kifejtették: a forró témák továbbra is a globalizáció és a társadalom technicizálódása körül forognak. Idén először a program egy részével négynapos turné is készül áprilisban – nevezhetjük ezt akár mini-Sundance-nek is – Londonban.

Robert Redford a megnyitón
REUTERS - Lucas Jackson Egyértelmű: a Sundance egyre nagyobb szakmai és médiafigyelmet kap, ezt a jogtulajdonosok egyre erőszakosabb, programba való bekerülési harca is bizonyítja. Ám Redford szavai szerint lehet ez a harc egyre nehezebb, de sosem szabad feledni, hogy miért is vagyunk mindannyian itt. Azért, hogy a tehetséges filmesek megmutathassák a munkáikat.

A fentiekből is kiderül: különleges energiák mozdulnak meg a Sundance-en. Összefuthatunk bármelyik világsztárral (már amelyik nyitott a független vonal iránt), de az az igazán izgalmas érzés, hogy az a fiatal, feltörekvő ismeretlen, akivel tegnap együtt kávéztunk vagy álltunk órákat sorba a fagyban egy-egy filmért, holnap befutott művész lesz. Azért visszatérő arcok is vannak: Ben Stiller például rendezői debütje kapcsán tart egy minimesterkurzust egy kávézóban. Szomorú, de ez is tény: magyar film, illetve filmes elvétve kerül be a program nemzetközi részébe (mely egyébként ugyanolyan jelentős, mint a „hazai” művek szelekciója): 2006-ban Kenyeres Bálintnak sikerült megugrania ezt a szintet a Before Dawn című rövidfilmjével.

Idén is jut ránk „tizenöt perc hírnév”: a New Frontiers nevű rövidfilmes szekcióban bemutatják a Les Conquérants (Hódítók) című etűdöt, amely ugyan kanadai-francia finanszírozású produkció, de író-rendezői magyarok, Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor, akik nem mellékesen a MOME hallgatói. Az alkotók leírása szerint a tizenkét perces, ún. pixillációs és fotómontázs-technikával készült mű „egy hajótörött párról szól, akik egy tengeri vihar után furcsa szigeten találják magukat. Miközben túlélésükért küzdenek – kezdetben a természettel, majd a tengerről érkező embertársaikkal harcolva –, egy civilizáció felvirágzása és hanyatlása játszódik le a néző szeme előtt”.

Ha majd egy nagyjátékfilmes alkotás is eljut ide, az bizonyára filmtörténeti pillanat lesz.