Pontosabban, Orfeo csoportokra. Mert igaz ugyan, hogy a majdnem elfeledett történet azzal kezdődött hatvankilencben, hogy a képzőművészeti főiskola néhány hallgatója és fiatal oktatója bábegyüttest alapított ezen a néven, ám az események úgy felgyorsultak, hogy hetvenkettőben már legalább négy művészeti truppot sikerült dezavuálnia, dezorganizálnia és diszkreditálnia valamelyik hatalomnak. Addigra már volt az Orfeónak a bábon kívül élő színháza, zenekara és természetesen képzőművészete, lévén az alapítók túlnyomó része festő és szobrász, és lévén csaknem minden tevékenységük alapja a képzőművészet. Természetesen a világnézeten kívül. Ez az egységesnek látszó világnézet akkor veszedelmesnek, ma kevéssé elegánsan ellenzékinek látszott-látszik, nyilván ez magyarázza a felfedezésélményt a Bakáts téri templommal szemben.

Az orfeósok nem modernizmust, nem avantgárd művészetet akartak és műveltek, az Orfeo a párttörténetek értelmében volt avantgárd. E diszciplína értelmezése szerint –van-e még emlékező – az avantgárd egyenlő a mozgalom türelmetlenjeivel, a forradalom túlzóival, egyszóval ugyancsak elítélendő.

Úgy is végezték. Nem lehet még tudni, a hatalom mely irányzata inspirálta a nagyon alantas sajtótámadásokat és követőleg a sunyi helyiségmegvonásokat, lejáratást és retorziót, mert a hatalom más részét ez az otromba hadjárat mintha feszélyezte volna. S ha egyelőre nem látjuk, hogy gazdasági mechanizmus, diáklázadások, Prága esztendeiben milyen felső erők küzdelmének függvénye volt a csoport sorsa, nem látjuk azt sem, hogy hányféle elvi, gyakorlati és személyes ellentét kavargott a szintén csak az ellenfelek által vizionált csoportegységben.

Maradjunk a kiállításnál, írjunk műkritikát. Ez sem könnyű feladat, mert a látvány újra meggyőz arról, ami mindig is tudható volt, hogy tudniillik amatőrök, pályakezdők és kiváló művészek együtt arattak sikereket, és együtt lakoltak ebben a történetben. Ráadásul az időfaktor is keresztezi a kvalitáskülönbségek amúgy sem kurta skáláját. A dokumentációs hűség jegyében összeállított fényképfalak darabjairól például nehezen megállapítható, hogy eleve meglévő technikai elégtelenség, szándékos fésületlenség vagy negyven év eredménye-e, ha többnyire csak a vacak gyári környezetek és a komor munkásarcok szocioereje tud megszólalni.

A képzőművészettel könnyű a dolgunk. Az igyekvő tanulmányrajzok és a jó szándékú amatörizmus könnyen elválasztható az érett művektől, amely utóbbiaknak köszönhető, hogy az emlékező kiállítás főszereplői a grafika és a szobrászat.

Bálványos Huba nem csak azért, mert alapító és mozgató egyéniség volt. A tavaly elhunyt, halálakor méltatlanul kevéssé méltatott grafikus, megint bebizonyosodik, különlegesen erős alakja volt annak a legendás korosztálynak, amely a hatvanas-hetvenes években aranykort teremtett a magyar grafikában. Heves, drámai művészet az övé, amely valamiképpen a reformáció röplapjainak elszántságából és a német expresszionizmus kíméletlenségéből merített erőt a maga szürrealisztikusan megsemmisítő s mégis mélyen emberséges szuverenitásához.

Nem úgy a szobrász Lóránt Zsuzsa, akinek kicsi, színezett, törékeny figurái annyi mindennapismeretet, gyöngédséget és karmos kis iróniát sűrítenek magukba immár negyven éve. Másféle iróniát, mint Eskulits Tamás lényegében mai, kilencvenötös Bacchusa, amely oly gyanúsan, tökéletesen barokk bronzszobor, hogy egy pillanatig sem hiszünk az azonosulásban. Régi és akkori műveket sorol egymás mellé a kiállítás, így Eskulits egyszerre tömör és lendületes korai portréit, Kiss Mihály munkáspátoszú grafikáit és Komjáthy Anna Brecht epikájához illő Brecht-illusztrációit.

S ha Forgács Péter megnyitóperformance-a nem pótolta is a mai mozgóképes remekeit, a kiállítás megkísérli a múlton túl a volt tagok jelenét is bemutatni. Ők rajztanárok, főiskolai professzorok, híres rendezők és kiváló képzőművészek lettek, továbbá – mint minden csoporttörténet sok szereplője – emlékező kortanúk.

Az Orfeo a párttörténetek értelmében volt avantgárd