Akkoriban sokat forgattam nagymamám egyik orosz nyelvű könyvét, a Jasznaja Poljanát, benne a birtokán muzsikingben battyogó, agg, bűnbánó gróf Tolsztojt ábrázoló fényképekkel. Úgy képzeltem, majdan magam termesztette tarhonyával várom a cudar robotból a búbos kemence mellé hazatérő emberemet. Terveimet imigyen összegeztem fölmenőimnek: paraszt akarok lenni. Némely kommentek, mikroblogbejegyzések arra utalnak, tősgyökeres metropolislakó műbírálóként megvalósítottam kamaszkori ideámat.

A 2009-es turnédarabot Tuan Le és a Franciaországban is nevelkedett Nguyen fivérek hozták létre a Vietnami Nemzeti Cirkusz tagjaival. Az Európában és a kanadai Cirque du Soleilnél is dolgozó alkotók a szinopszis szerint országuk bukolikus falusi hétköznapjait tárják az agrárszektor iránt fogékony nagyérdemű elé. Az ökoprodukció kezdete előtt madárcsicsergés szól, majd furulyaszóra, kakaskukorékolásra egy mélynövésű ifjú mintha magokat szórna a manézs formájú padlózatra. A látvány, háttérben az áttetsző gyékényfüggönnyel, megkapóan elegáns, míg az alapötlet fölvillanyozóan eredeti: az akrobaták (kilenc férfi, öt nő) attrakcióikat rugalmas, hajlékony bambuszrudakkal adják elő. Pázsitfűféle a lengő rúd, amelyen szédítő sebességgel forog a levegőakrobata. Bambuszpóznán sétál két kötéltáncos, kezében (bambusz) rúddal; egyikük fején áll az artistanő, fél lábon egyensúlyozva, aztán tízméternyi magasban spárgázva – lábfeje a férfiak koponyáján.

A hetvenperces munka a Deep Forest-stílusú világzenei katyvaszokhoz hasonlatos: autentikus helyett kifundáltan egzotikus. Minden eszköz, a kalapoktól a zsonglőrszámnál használt tárgyakig, természetes anyagokból készült. Ez azonban csak eleinte újdonszerű, és idővel a lúdbőröztető mutatványok – köztük a tagjait hajtogató, olybá tűnt, hogy csontok-izmok nélküli, copfos kígyólánykával – elmaradnak. Fogytán a szellemi muníció, lomha a tempó, kiütköznek a dramaturgiai sutaságok. Egyre gyakrabban csendül föl az élő muzsika, és az anyanyelvükön trécselő, aprócska, kissé rút, de vidám előadók is rendre (munka)dalra fakadnak. Mikor az egyik muzsikus hosszú nyakú, húros hangszerét pötyögtetve rágyújtott egy újabb nótára, arra jutottam, az akusztikus kínzás eme kiérlelt formáját sikerrel vethették volna be a vietnami háborúban, végső csapást mérve az ellenséges amerikai dobhártyákra. Mindeközben épülgetett-roskadozott a házváz, villámlott-mennydörgött, brekegtek a békák, és midőn (végre) bealkonyult, jött a közös ima. Eztán a joggal megfáradt, testüket kizsigerelő fehérnépek sutba vágták biztosítóköteleiket, hogy az alig pislákoló mécseseknél az ujjbegyeiket bökdössék (értsd: varrás). A gumitestű gyermek elpilledt.

A kínai, orosz és francia cirkuszi hagyományokat elegyítő Vietnami Új Cirkusz innovatív ereje főként a tetszetős külsőségekben mutatkozik meg. A kulturális ismeretterjesztés meddő kísérlet vagy hangzatos szólam. A zsúfolásig telt Trafóból kilépve hallom, egy férfiú azt kérdi a barátjától: te láttál itt öntözést, szántást, aratást, esküvőt?! Hogy mindez jelzésértékkel sem ábrázoltatott az együgyűre komponált, népieschen naiv opusban, cseppet sem töltötte el csalódással az őrjöngő publikumot. Egyenest a rizsültetvényekről érkező, sápadt ázsiai földműveseket pedig nem fedeztem föl a IX. kerületben megtisztult, falusi turisták soraiban.

A Vietnami Új Cirkusz innovatív ereje főként a tetszetős külsőségekben mutatkozik meg