Beckett a Földszint 2.-ben
Kinyílik a nappali ajtaja: bent szépen sorban fehér műanyag, afféle kerti partis székek. Meglepően kényelmesek, nem is kívánja az ember a kipárnázottat. Még világos van, az egyik falnál lepedőkkel letakart bútorok, előttünk egy asszony, derékig látszik csak, mintha a rögök közül félig előrehajolva aludna. Aztán valaki lekapcsolja a villanyt, a darab elkezdődik.
„Ismét egy gyönyörű nap” – sóhajt bele a nappaliba Winnie, avagy Nádasy Erika, az egri Gárdonyi Géza Színházból idén nyáron távozott (hivatalosan: szakmai nyugdíjba vonult) színésznő, Samuel Beckett Ó, azok a szép napok című abszurd drámájának „hősnője”. A másik „hős” – Willie, vagyis Szegvári Menyhért, jelenleg szintén kisnyugdíjas, s ugyancsak az egri kőszínházból az igazgatóváltás után idén távozott színész-rendező –ekkor még nem látszik, csak sejtjük, hogy ott fekszik valahol az imitált homokbuckák, agyagrögök, földdarabok között. A félig már elsüllyedt asszony, miközben mindennapi rituáléit gondosan megkomponálja – fogat mos, többször is nekirugaszkodik, hogy elolvassa a fogkefenyélre írt feliratot, majd ehhez akkurátusan szemüveget vesz elő, dörgöli a lencsét, felteszi a kalapját, kifesti a száját –, időnként beszél is a férfihoz, ujjong annak egyszavas válaszain, s aggódva követi tekintetével, míg az négykézláb, csúszva-mászva behátrál a számára kijelölt odúba. Két ember a lét szélén, a társadalom peremén, távol a világtól, ahová már az autók zaja sem hallatszik. Süllyednek képletesen és valóságosan, s úgy kapaszkodnak a hajdani jobblétet jelképező tárgyaikba, zenélő dobozba, agyongyűrt napilapba, mozdulatokba és rituálékba, mintha ezek volnának életük fogódzói. Kommunikálnak, de – ahogyan az Beckettnél lenni szokott – nem egymással beszélnek, szavaik, ha keresztezik is egymást vagy látszólag válaszolnak is egy előzőleg felvetett kérdésre, mégsem jelentenek igazi párbeszédet. Két nyomorult van a színpadon, akik torz formájukban is jobban őrzik emberi mivoltukat, mint sokan azok közül, akik két lábon járnak, pénzt keresnek, és jólétben élnek.
– Megint egy gyönyörű nap! –hangzik el többször is ebben a lecsupaszított, eszköztelen világban, a nyomor közepén, s mi ott, a műanyag kerti székekben, egy egri belvárosi lakás nappalijában azt érezzük, hogy bizony az, bár kínunkban inkább sírnánk,mint nevetnénk ezen az egyszerűmondaton. Színházban vagyunk és igazi színészeket látunk, meg kell ezt becsülnünk a mai világban. Még ha ez a világ kissé különös, más is, mint amihez eddig szoktunk. A darab végén a székeket a falakhoz toljuk, a színésznő átöltözik, odaáll a maga főzte legényfogó leveshez, és a kondérból tányérokba merve mindenkinek oszt belőle. A színész meg sildes sapkát vesz fel, cigarettára gyújt, s beszélget a darabról a nézők egyikével-másikával. Senki nem megy azonnal haza, nem akar gyorsan taxit fogni: jólesik maradni, megkóstolni a színésznő anyósának piskótakiflijét, beszélgetni jogász végzettségű férjével, Szalóczy Gézával, aki az örökségül rámaradt polgári lakást nem eladni akarta, hanem egy nemesebb cél szolgálatába állította, noha ebből sem momentán, sem később anyagi hasznot nemigen remélhet. A dolgát teszi itt mindenki: a színésznő játszik, a színész-rendező darabot válogat és újabb bemutatókon töri a fejét, dilemmáit osztja meg az éjfél után is maradókkal színházról, a darabról, Beckett nehéz szövegéről és instrukcióiról, a férj a kapuban áll és vendégeket kísér be, majd ki, vagyis házigazdaként viselkedik, a nagymamák sütit hoznak, a barátnők borokat és pogácsákat kínálnak az előadás után. S így tesznek majd minden alkalommal, amikor – általában péntekenként – előadás költözik a polgári lakás vastag falai közé.
Tegyük hát a dolgunkat mi is, s adjuk hírül örömmel: új színház született Egerben.
Úgy hívják: „Földszint 2.”
