A kormány előbb kormánybiztossá nevezte ki Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját azzal a feladattal, hogy készítse elő egy új, a pesti Dózsa György úton felépítendő múzeum megvalósítását, majd néhány héten belül arról is döntött, hogy jövő márciustól a Nemzeti Galéria a Szépművészeti Múzeummal közös irányítás alatt működjék. Habár Baán minden lehetséges fórumon azt hangoztatja, hogy ez elsősorban adminisztratív lépés, és az érdemi munka, valamint a részleges szakmai egyeztetés csak ezután következik, a Galériában erőszakos beolvasztásról beszélnek, Csák Ferenc, az utóbbi intézmény főigazgatója pedig december 31-i hatállyal lemondott posztjáról.

Félreértés ne essék: nehéz volna olyan szakembert vagy akár laikust találni széles e hazában, aki arra a kérdésre, épüljön-e kacsalábon forgó kastély a nagy képzőművészeti gyűjtemények, továbbá a magyar fotográfia kincseinek befogadására, nemmel válaszolna. Baán László koncepciója – amely hangsúlyozottan nem több ötletnél, hiszen a munkacsoportok általi kidolgozása, valamint a megvalósításra kiírandó nemzetközi tervpályázat csak ezután következik – kifejezetten alkalmas arra, hogy lelkesedést keltsen. A Szépművészeti Múzeum mostani épületét afféle „régi képtárnak” tartaná meg, befejezve végre a nyolcvanas években megkezdett, de még mindig csak félkész rekonstrukciót.

Állandó és időszaki tárlatok kapnának itt helyet: a Galéria szárnyas oltárai és gótikus fatáblái például a világháború óta romos Román csarnokban, az alkalmi bemutatók pedig az ugyancsak fél évszázada irodának használt Michelangelo Teremben. Az új épület viszont – amellett, hogy a szükséges raktáraknak és műhelyeknek is helyet adna – a XIX. és XX. századi anyagot mutatná be. Mégpedig a kormánybiztos reményei szerint úgy, hogy a Szépművészeti nemzetközi anyaga viszonyítási pontként, a világszínvonalat jelző mérceként szervezi majd maga köré a magyar képzőművészet remekeit.

Ez ellen a koncepció ellen alapvető kifogással eddig senki sem élt. Annak oka, hogy mégis elementáris botrány tört ki a terv körül, nem az újmúzeumépület víziójában keresendő. Sokkal inkább azokban a kérdésekben, amelyeket makacsul elengednek a fülük mellett mindazok, akik választ tudnának rájuk adni. Mire föl ez a rettentő sietség? Miért evidens a döntéshozó számára, hogy a Szépművészetibe olvad be a Galéria, magyarán a kis hal kebelezi be a nagyobbat? Mi táplálja az optimizmust, hogy az új múzeum – amelyet európai uniós forrásból tervez megvalósítani az állam – valóban meg fog születni? És mégis: mi lesz, ha mégsem?

A döntés időzítése több mint meglepő ugyanis. Köztudomású, hogy emberemlékezet óta nem volt olyan szűkös a kulturális költségvetés, mint amilyennek a jövő évi ígérkezik, és az intézményrendszer is recseg-ropog. Az Iparművészeti Múzeumot például deklaráltan az összedőlés fenyegeti, többszöri nekiugrás után is kiállítóhely nélkül vegetál a műszaki és az építészeti gyűjtemény, a megyei önkormányzatok kezében lévő múzeumokról pedig senki sem tudja, milyen sors vár rájuk, csak az a biztos, hogy jó részük csődben van. A döntéssel párhuzamosan kapott ugyanakkor minden állami fenntartású kulturális intézmény – így a Galéria és a Szépművészeti is – verdiktet arról, hogy húszszázalékos létszámleépítést kell végrehajtania. Egy televíziós műsorban ezzel kapcsolatban Baán László megjegyezte: ez a költségvetési ok motiválrinte további hasonló egybeolvasztások is lesznek.

Ez bizonyára igaz is, de a fejvesztett sietséget még nem indokolja. Amögött alighanem inkább a történelmi tapasztalat áll. Tény ugyanis, hogy az utóbbi két évtizedben az a múzeumalapítás, amelyről a demokrácia és a szakmaiság jegyében vita indult, végül mindig kudarcot vallott. Így foszlott szét csöndben a Magyar Bálint által megálmodott Kortárs Művészeti Múzeum, és így vált zajos botrány áldozatává Rockenbauer Zoltán vágya, a Modern Magyar Művészeti Múzeum, avagy 4M. (Le kéne kopogni, de ha végül megmenekül a Ludovika újraindításának oltárán feláldozni tervezett Természettudományi Múzeum, az is csak annak lesz köszönhető, hogy túl sokan kiabálták egyszerre: téboly, amit a kormány tenni akar.)

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a 4M története sokat nyomott a latban, amikor a kormány változtatott a konzervatív sorrenden, és a döntés utánra hagyta a tervezést. Tíz évvel ezelőtt, ha emlékszik még valaki, a frissen megépült Nemzeti Színház mellé álmodott az akkori Orbán-kormány és Demján Sándor egy kultúrpalotát, hangversenyteremmel, Hagyományok Házával és egy új múzeummal. Ez utóbbi a képzőművészet iránt különösen érdeklődő kulturális miniszter dédelgetett terve volt, s mivel akkor úgy tűnt, az állam megszerezheti a Vasilescu-gyűjteményt, ehhez a gombhoz – mit sem törődve a szakemberek súlyos érvek sorát állító, hisztérikus tiltakozásával – nekiláttak hozzávarrni egy komplett nagykabátot, melyben a vatta a Nemzeti Galéria raktári anyaga lett volna. A múzeum meg is épült, de ekkor a Fidesz váratlanul elveszítette a parlamenti választást. Az új kormány legott érvénytelenítette az intézmény vezetői pályázatát, az elkészült épületbe pedig beköltöztette a Ludwig-gyűjteményt.

Bereczky Lóránt, a Galéria akkori főigazgatója lapunknak adott interjújában 2002-ben így összegzett: „Tudomásul kell venni, hogy az alapítói szándék – nem tudom szebben mondani – mindig az aktuális hatalom szándéka. De nem is az alapítás a legfontosabb aktus, hanem az, hogy a szakma megpróbálja befolyásolni az alapító szándékát annak érdekében, hogy az új intézmény működőképes legyen. Aztán az évek, évtizedek során lassan úgyis kialakul az ideálishoz közelítő állapot.”

Évek, évtizedek? Egy négy években való gondolkodásra idomított országban ennyi idő egyszerűen nincs, arról nem beszélve, hogy a „szakma” lényegénél fogva hatalomellenes – vagy legalábbis rutinszerűen kritikus. Kézenfekvőnek tűnhetett tehát a két múzeum összeolvasztását nem valamiféle új, szakmailag megvitatandó szándéknak, hanem egyszerűen a múltbéli állapothoz való visszatérésnek feltüntetni. Hiszen tény, hogy a Galéria 1957-ig a Szépművészeti része volt. A kormánybiztos által erősítésként bedobott jelző viszont – miszerint „szovjet mintára” hozták volna létre az intézményt – bumerángként csapott vissza: mintha felrázta volna az addig dermedten figyelő múzeumi világot. Hirtelenjében előtérbe kerültek Sinkó Katalin kutatásai és az a temérdek kérdés, amelyet a Galéria ötvenéves történetét feldolgozó tanulmányában fölvetett.

A hozzáértők nem győzték idézni, hogy már az előző századelőn fölvetődött a magyar és az egyetemes anyag szétválasztásának gondolata, s hogy erre 1953-ban és 1955-ben is született konkrét javaslat, ráadásul igazolhatóan bécsi mintára. Szóba kerültek a gyűjteménygyarapításmáig tisztázatlan kérdései, a Nemzeti Múzeumhoz a harmincas években viszszavitt Történelmi Képcsarnok vagy épp az ötvenes években beolvasztott Fővárosi Képtár sorsa. Végül pedig megfogalmazódott a legfontosabb szakmai kérdés: tényként kell-e elfogadni, hogy a Szépművészetiben fellelhető nagy nevek kontextualizálhatják a Galéria nagy tömegű, de külföldön szinte ismeretlen anyagát, vagy éppen ellenkezőleg, a tudatosan és alaposan felépített magyar körkép teremthet-e tudományos hátteret a „hézagos és esetleges” nemzetközi kollekciónak?

Ha tehát elfogadjuk is, hogy a két anyag egyesülése egy új, nagyszerű múzeumban jó megoldást kínál a magyar képzőművészet jobb megismertetésére és a látogatóknak is több élményt, nemesebb látványt kínál, arra azért még nem kaptunk választ, hogy miért a Galéria olvad be a Szépművészetibe, és miért nem fordítva. Ezt minden jel szerint a művészettörténeten kívüli okok indokolják. Egész egyszerűen arról van szó, hogy ezt a mecscset Baán azelőtt nyerte meg és Csák azelőtt veszítette el, hogy egyáltalán labda került volna a pályára. Egyrészt az egyesítés Baán ötlete: a Szépművészetit néhány év alatt a köztudatba visszavezető, a látogatottságát látványosan emelő főigazgató 2007 óta többször is előállt vele. De talán ennél is fontosabb körülmény, hogy ő már az első fideszes kormányban államtitkár volt, Csák viszont csak Hiller alatt.

Csákról már jelölt korában kijelentette az akkori ellenzék és sajtója, hogy alkalmatlan: nem szakember (egyébként művészettörténész, míg Baán filozófus, amúgy mindketten közgazdászok), gyanús műkereskedő-kapcsolatai vannak, el fogja kótyavetyélni a Galéria műtárgyait (a szülei híres műgyűjtők), visszaél hatalmával (akkori sajtóhíradások szerint állítólag reggelenként kapucsínót és frissen facsart narancslevet kért a főigazgatói irodájába). Talán éppen ezért érdekes felidézni, amit beiktatásakor lapunknak nyilatkozott: „Nekünk könnyebb olyan kiállítások keretében megmutatkoznunk, ahol a nemzetközi művészvilághoz vezető szálak összekötésével sikerülne végre nemzetközi kontextusba helyezni a magyar alkotókat.”

Nem csoda hát, hogy Szücs György, a Galéria főigazgató-helyettese például úgy fogalmaz: semmi kifogásuk az ellen, hogy elköltözzenek egy modern múzeumba, ahol a Szépművészeti gyűjteményével együtt rendezhetnek kiállításokat, de hogy évekig vegetáljanak valamilyen „ideiglenes” helyen, arról szó sem lehet. Márpedig – és ezt Csák Ferenc is többször hangsúlyozta – a Galériát már most is gúzsba kötik a körülmények. Az 1973-ra elkészült várbeli múzeum energiarendszere pazarló, a gépészet és a helyiségek leromlottak (nem véletlen, hogy Csák nagyszabású felújítást is célul tűzött ki), s az állam eddig is csak a bérköltséget fizette, de mondjuk az áramzabáló, ám nélkülözhetetlen klímarendszer működtetésére már az intézménynek kellett kigazdálkodnia a pénzt. Reálisnak látszik hát a félelem, hogy mi lesz, ha arra való hivatkozással, hogy a Galéria „hamarosan” elköltözik, és már egyébként sem önálló, az állam még több pénzt von ki az intézmény fenntartásából. Hiszen ez a „hamarosan” a legoptimistább feltételezések szerint is nyolc év: Baán az új múzeum 2017-es átadásával számol, a legutóbbi költözés pedig, amikor a Kúriából (a mai Néprajzi Múzeumból) hurcolkodtak föl a Várba, valamivel több, mint két évig tartott.

Minderre, ismétlem, nincs válasz. Mégis, a leghomályosabb pont az egész történetben az, hogy vajon mi mozgatja a politikai döntéshozókat. Egy ennyire bizonytalan gazdasági helyzetben, olyankor, amikor a kultúra minden kérdése látványosan háttérbe szorul, mi okozhatja, hogy sebbel-lobban lépnek egy olyan ügyben, amelynek a megoldása végső soron kizárólag azon fog múlni, hogy az EU ad-e nekünk pénzt egy megamúzeumra, vagy sem? És itt lehetetlen nem számításba venni, hogy ha megszületik az új épület és a Galéria alárendelődik a Szépművészetinek, az egy eredménnyel mindenképp jár majd: hogy üres lesz a budavári palota Dunára néző szárnya. Nem véletlen, hogy Marosi Ernő professzor az Artportalnak adott nyilatkozatában fontosnak tartotta megjegyezni: „Az épület egyébként nem alkalmas múzeumnak – de kormányzati székhelynek sem.”

Egyszerűen nem lehet ugyanis más következtetést levonni abból a tényből, hogy már az előző Orbán-kormány is nagyravágyó terveket szövögetett a várbeli kultúrsziget visszahivatalosítására (lásd: Sándor-palota rekonstrukciója a kormányfő hivatala számára, tervek a Széchényi Könyvtár elköltöztetésére), s hogy a mostani is arrafelé sertepertél folyton. A Várkertbazár felújításáról hozott döntés önmagában is fontos jelzés, de különösen az, ha figyelembe vesszük: a nemzeti hírcentrum ezt már olyan látványtervekkel illusztrálta, amelyeken mellesleg a palota is régi köntösében, a millennium kori kupolájával és homlokzatával pompázott.

Ha innen nézzük az egyébként nehezen megmagyarázható döntések sorát, nem tudunk másra gondolni, mint hogy ott, a város fölött évtizedekre előre tekintve folyik az álmodozás. S aki hajlamos az ábrándozásra, az jól tudja, hogy a legszebb álom is puszta vágykép marad, ha nem teszünk – jóllehet kicsi, de – határozott lépéseket a valóra váltása érdekében.

A szárnyas oltárok új otthona? A Román csarnok a Szépművészeti Múzeumban