Ott fülelnek a rácsos ablakok mögött, s minden bizonnyal nagyon meg vannak illetődve rajta, hogy személyesen Gyulai Gábor dalol hozzájuk, aki egyébként nem más, mint a Szabolcs-Szatmár-BeregMegyei Bíróság elnöke. Őszes, bajuszos úriember, a színpadról, messziről Huszti Péterhasonmásnak tűnik, csak kicsit jobb hangja van a magyar nótához. Hegedűn a fia, ifjabb Gyulai Gábor kíséri, aki amúgy bírósági titkár, s ha olyan gondos fogalmazó,mint amilyen jó zenész, akkor a hűvösről figyelő nagyságos urak igazán meg lehetnek elégedve. A tisztelt bíróság fölkészültségére, muzikalitására nem lehet panasz.

Nem tudjuk pontosan, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy az idei Magyar Dal Napja nyíregyházi rendezvényhelyszínei közé vegyék be a megyei büntetés-végrehajtási intézetet is (a helyi főszervezőt amúgy Cservenyák Lászlónak hívják), de innét üzenjük neki: zseniális húzás volt. A programleírásban kissé túlzásnak tűnt ugyan, hogy az érdeklődők „lebilincselő dallamokat” hallhatnak majd, merthogy tanúsíthatjuk: ilyen szabadon még soha nem jártunk-keltünk börtönudvaron.

A bejáratnál csak a személyit kérik el a belépőktől, s nagyon udvariasan érdeklődnek felőle, hogy van-e a kedves közönségnél lőfegyver. Alighanem senkinél sincs, mert mindenkit beengednek a szögesdróttal védett kerítés mögé, aminek azok a koncertlátogató családtagok örülhetnek a legjobban, akik a jelenlétükre kézzel-lábbal igyekeznek fölhívni az odabentről izgatottan figyelő rabok figyelmét. Mellettünk egy tizenéves fiatalember háromszor is odakiáltja mutáló hangon az ablakrácsoknak, hogy „apa, a koncertre jöttünk!” Amin a fogoly apa vélhetően nem nagyon lepődik meg, elvégre ő is a koncertre jött, igaz, nem saját akaratából.

Elsőnek egy szlovákiai magyar zenekar, a Nuclear Sandwich kezd, amely a dalválasztásaival igyekszik megfelelni a helyszín sajátosságainak.

– Előtted nem titok, hogy nem voltunk angyalok! – harsogja az énekes a fegyveres, kutyás őrök felé, mire a közönségből valaki elsüti a poént:

– A börtön ablakába...! Azt nem játszátok?

Nem. Merthogy itt szigorú rend van, ráadás szóba sem jöhet, a megszabott határidőt szinte percre pontosan betartják. A helyi Full Contact, valamint a Kopók és a Próbaidő nevű formációk után következik az egyik legnagyobb attrakció: bírák, bírósági dolgozók, ügyészek és ügyvédek csakis az erre az egy alkalomra összeállt együttese. Igen csinos hölgyek lépnek színpadra, ki se néznénk e szép kórusból, hogy tagjai főállásban a törvény női öklei. Persze ha tippelnünk kellett volna, hogy vajon előadják-e az Ott túl a rácson című operettbetétet, akkor nyertünk volna.

– „Ott túl a rácson egy más világ van, amelynek érzem bűvös illatát. Ott túl a rácson virulnak a rózsák, melyeknek kelyhe édes mézet ád. Ott túl a rácson van a mennyország, minőt nem látott senki még soha!”

Ováció a jutalmuk, még egy „bravó!” is hallatszik, igaz, a közönségből egy igazságtalan ember jó hangosan megjegyzi, hogy hiányzik belőlük az iksz. Nem, nem hiányzik, nézünk rá csúnyán, mert a szívünk az ünneplőruhába öltözött női kórusé.

Ezután következik a másik legnagyobb attrakció: a foglyok föllépése.

S lám csak, egy egyszerű magyar börtönudvaron kell szembesülnünk vele, hogy az évtizedes nemzetközi hagyományokkal ellentétben még egy rockkoncertet is el lehet kezdeni időben. Igaz, ehhez talán az is szükséges, hogy a művészbejáróhoz fölfegyverzett embereket állítsanak, s percre pontosan időzítsék azoknak a művész uraknak a megérkezését, akik jogerős szabadságvesztésüket töltik Tiszalökön. Ugyanis a tiszalöki büntetésvégrehajtási intézetből szállították a koncert helyszínére a fantáziadús Elítéltek nevet viselő zenekart, amely –nem hinnénk el, ha nem hallanánk – Balassi Bálint egyik gyönyörű istenes versét adja elő. Szép és szomorú dal, s egészen biztosan nem marad le róla senki: a büntetés-végrehajtási intézet zárt láncú televízióhálózatán ugyanis élőben megy az adás. Kár, hogy a rabruhát viselő zenekarvezető azzal rontja el az élményt, hogy a következő dal előtt némi magyarázkodásba kezd:

–Most egy olyan számot adunk elő, amely az életérzéseinket mutatja be. Azt, ahogy mit érzünk idebent. Következik a Közeli helyeken és A hűtlen.

És eléneklik, hogy „itt ül az idő a nyakamon, kifogy az út a lábam alól, akkor is megyek, ha nem akarok, ha nem kísér senki utamon”. De bizony kísérik őket: mégpedig odabentről, az ablakok mögül.Meglepő, hogy milyen sokan odaférnek. Az egyik részlegből csupa férfi-, amásikból csupa női hangot hallani. A koncert közben a nőknek föl is kiabál egy ötvenes úr a közönségből:

– Énekeljetek ti is!

– Oké! De mit? – hangzik a válasz a hűvösről, mire az ötvenes úr rávágja:

– Hát a Himnuszt! Erre zavart csönd támad odabent. Amúgy tilos volna az elítéltekkel való efféle kommunikáció, de a törvény említett női öklei nem kívánnak lesújtani: a szögesdrót másik oldalán látni most a bírósági dolgozók kórusát. A jól sikerült koncert elégedett, vidám hangulata virít a nők arcán, amint jókedvűen és szabadon mennek a börtönből haza, vagy tán nem is haza, hanem a megénekelt rózsák felé, amelyeknek kelyhe édes mézet ád.

Szigorú rajongók: csak a dalban lehettek szabadok a fellépő művészek A SZERZŐ FELVÉTELE