Szuperhősök és lúzerek

Az a jó, hogy már a címen sem könnyű átlépni töprengés nélkül. Egy atlasztól ugyanis épp a bizonyosságot, a megkérdőjelezhetetlen és szigorú tudást várja el az ember, az objektivitást magát: folyó itt, domb ott, ilyen állatok, olyan növények. De mit várjunk egy atlasztól, ha az minden oldalán vállaltan és büszkén szubjektív? Tudást, biztonságot, helyismeretet? Pontosabb képet kapunk majd arról, hogy mi a magyar?

Talán. Ám ehhez a magabiztos billegéshez sok-sok játékon,mosolyon és önvizsgálaton vezet végig az út. Már ha magunk is magyarok vagyunk. Az alternatív országzászlók és a Magyarország-térképek leginkább a Gesztiféle plakátkiállításra emlékeztetnek: jobb, rosszabb képi poénok, néhány igazi telitalálat. Sok hang ugyanarra a témára. Nagy-Magyarország térképe, melyben apró szívekből vannak kirakva az elcsatolt részek, és zöld betűkkel (a megyék neveivel), ami megmaradt.

Borsa Aliz munkája (Véleményem szerint) üdítően hat ebben a trianoni sérelmekkel agyonmatricázott, árpádsávval körültekert országban. Feloldozás ez önmagunk és mások felé, talán ezért is hat olyan felszabadítóan.

Az is látszik, hogy a tavaly októberben meghirdetett pályázatra jelentkező fiatal alkotók (ötvenre duzzadt végül a számuk, informatikus éppúgy van köztük, mint építész vagy formatervező) sokat várnak az ismétlődésektől. Házszámok, csatornafedelek, kerítések, sírkövek, üzletek és személyes tárgyak sorjáznak egymás után abban a reményben, hogy a sokszínűség, akár a pixelek, végül kiad valamiféle összképet. Mégis akkor válik igazán elevenné a könyv, amikor a tárgyakról hirtelen átvált az emberekre: bekukucskál a lakásokba, szokásokba és vágyainkba.

1990-ben Dóri még koldusnak öltözik (az szeretne lenni, ha jól értem), 2010-ben Laura már Hannah Montanát tűzi célul maga elé. Megtudhatjuk, miképpen kell koccintani magyar földön, és azt is, hogy a magyar nő hajlamos márkás ésmár kellőképpen elnyűtt papírzacskóban cipelni a dolgait. Ám elég nehéz mit kezdeni Korponovics Roland két elvesztegetett évével (ennyi idő alatt jött rá, hogy mi is szeretne lenni), vagy azzal az információval, hogy a rajzolt Szalóme leginkább attól fél, hogy a buszon egyszer csak rájön a pisilhetnék.

Fontos és mellékes információk teszik ki hát a könyvet, s leginkább az irónia és a humor az a habarcs, amely mindezt összefogná. Bár akadnak komoly pillanatok is: hajléktalanok vagy Bódvalenke, a főként romák lakta falu „freskói”. És gusztustalanok is: a még úgy-ahogy tetszetős rántott falatok mellett a főzelékfoltok. A legerősebb pillanatok viszont azok, amikor a történelemnek mutatnak a maguk módján fügét: látjuk a Kossuthból, Dózsa Györgyből, Dugovics Tituszból kirakott magyar szuperhőst (és annak ellenfelét Sztálinból, Haynauból, Batu kánból), a bankókra nyomtatott jó nevű „lúzereket” vagy a nagy magyarok szőrzetéből készült bajuszgráfot. Jó, amikor a korrupcióval átitatott közállapotokat mutatják be (Így csináljuk mi), de nem elég meggyőző, amikor aktuálpolitikai területre tévednek, bár úgy tűnik, a tévészékház ostroma nem csupán a hangulatunkat befolyásoló, de egyre inkább az identitásunkat is meghatározó eseménnyé változik át. Jobb szerettem volna, ha maradunk a fröccskalauznál. Más kérdés, hogy a politika másként is közbeszólt: a könyv szerkesztése idején még a Moszkva térről készültek a fotók, olvasóként viszont már a Széll Kálmán teret látjuk.

Bár ahogy Bujdosó Attila, a könyv szerkesztője mondja, az is fontos volt, hogy választ kapjanak arra a kérdésre, vajon meglehet-e rajzolni az ország portréját egyetlen, közösen fogott ceruzával, de az talán fontosabb, hogy az atlasz társadalmi polémiát generáljon. Azon töprengjünk hangosan vagy csak magunkban, hogy vajon hol is tartunk magyarként a XXI. század elején. A könyv jó ürügy tehát egy kis beszélgetésre magunkkal, barátok közt. Ebben nagy segítségünkre lehet Parti Nagy Lajos előszava is (Mi tudható meg? Magyarország-cédulák), melynek egyik mondata így hangzik: Magyarország a kerítések országa, ahol a legcsekélyebb magántulajdon a legnagyobb bekerítői kreativitást hívta elő. Bár ezzel elég nehéz vitatkozni...

S bár akkor lenne a vállalkozás igazán érdekes, ha három-négy évente jelenhetne meg hasonló vállalkozás, a pénz- és időigényes munka miatt (majdhogynem egy évet vett igénybe az atlasz elkészítése) nem valószínű, hogy hagyományt teremt. Meg kell elégednünk az egyszeri tükörképünkkel.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.