Két part, tizenhárom állomás, plusz az akadályverseny
Ritkán keveredik le az ember a rakpartra. Több helyen még a zebrán átjutni sem könnyű. Nem véletlen, hogy a Duna tanösvény nevű projekt épp arra próbál rávenni: mindennek dacára vágjunk neki.
A főszervező a lelkes budapesti fiatalokból álló Valyo-csoport (város és folyó), amely arra törekszik, hogy a fővárosiak folyassák be az életükbe a Dunát. Ne csak akkor jusson eszünkbe, ha megárad.
Egész meglepő, hogy milyen sokan tartják törzshelynek a partot. Különösen a Lánchíd és a Parlament közötti plázst és a Petőfi híd pesti hídfője környékét lakják be, igaz, ezek a leginkább alkalmas helyek az üldögélésre. Jól megférnek a futókkal is, ahogy a budai oldalon, a Lánchíd–Margit híd közötti csíkban a sétálókkal.
A valyosok azzal az Artopolis Egyesülettel dolgoztak össze, amelyet helyszínspecifikus művészeti törekvések hazai népszerűsítésére és inspirálására hoztak létre 2008-ban. Placcc nevű rendezvényein csalogatják utcára, ismeretlen városrészekbe a kíváncsiakat. (Legutóbb velük lehetett például nyúljelmezben, csukott szemmel tandemezni a Blaha Lujza tér környékén.)
A Duna tanösvény aMargitsziget és a Petőfi híd között vezet, 13 állomással. Kilencet Pesten, hármat Budán, egyet meg a Margitszigeten kell keresni. Szorgalmasan bandukolok a Lánchídtól a Petőfi felé,mint régen, az akadályversenyeken. Csak most nem a zsákban futás, a lepényevés vagy a trükkös kérdések helyszínét keresem, hanem az infópontokat. Szomorúan konstatálom: semmivel sem tudok jobban tájékozódni, mint úttörő koromban. Az okostelefon – térkép híján – segít, de még így is akad pár hely, amelyet háromszori fel-le séta után sem találok meg. Például a Petőfi híd budai oldalán a Duna számokban nevű táblát és a Sóhaj zónát a Lánchídnál, de ez utóbbit állítólag nem sokkal korábban hatalmas szél tépázta meg.
Ha fel is fedezem bármelyik táblát, bénázok előtte. Olvasgatom például a vízellátásról szóló részt. Még az elején, a rómaiaknál tartok, mikor azon kapom magam, bár izgalmasnak tűnik, ahogy a közeli tiszta vizű forrásokra az első nagyobb volumenű vízvezetékrendszert ráépítették (kúposan egymásba illeszkedő ólom- vagy agyagcsöveken keresztül szállították a vizet), a sűrűn írt szövegről mindig elkalandozik a figyelmem. Később jövök csak rá, hogy türelmetlen vagyok. Egy szuszra végig akartam sétálni a tanösvényt, ami nem lehetetlen, csak fárasztó. A valyosok is arra biztatnak, hogy több etapban fedezzük fel a Dunát. Olvasgassunk, bámuljuk a vizet, pihenjünk, együnk-igyunk, fussunk haza, jöjjünk vissza.
Mindenesetre a szövegtengerből jó átlépni az archív képekre, vagy adott esetben a képregényre a Petőfi hídnál. Ez utóbbi a Haláltánc a Dunán címet kapta, s mi másra utalhatna, mint az öngyilkosokra. A képeken két figura nyavalyog arról, hogyan kéne kinyírniuk magukat a legkedveltebb öngyilkoscélponton, a Szabadság hídon. Ehhez passzintották Arany János versét, a Híd-avatást, amelynek magyarázó része nemcsak azt a népi hiedelmet boncolgatja, hogy a hidakat az öngyilkosok vagy azok szellemei avatják – megtudjuk azt is, hogy párbajok végkimenetelét is jelentette az efféle vízbefúlás.
A legkellemesebb célpontnak a Belgrád rakpart előtti Stéget kiáltom ki, amely a túra remek végpontja lehetne, ha nem éppen a közelben kezdtem volna a sétát. Az ember hever az ormótlan nagy, rendkívül kényelmes fa nyugágyon, kémleli a vizet, nézi az Erzsébet és a Szabadság híd forgalmát vagy a szemközti Gellérthegyet. Majd hazamegy. Jó, el tudnék képzelni itt egy büfét is, olyan romkocsma-hangulatút. Nem kimondottan olyat, mint a szomszédos piano bár, amelyet egy nagy amerikai énekesről neveztek el, valamint pocsék cégérrel szereltek fel. Míg az egyik hídtól a másikig megyek, bámulom a kikötött hajókat. Ha külföldi lennék, nem hinném, hogy szívesen szállnék fel bármelyikre is. Olyan igazi lehúzó helynek tűnik a legtöbb. „A hídra lépni engedély nélkül tilos” – fenyeget nem is egy tábla az út során, ami csak a Margitszigeten okoz fejtörést. Hiszen ha nem léphetek rá, max. távcsővel láthatnám a Budapest Avantgarde (Szabó-Lencz Péter) photoshopolt Budapestjét. Szerencsére a Batthyány térnél a GG nevű festőművész kikötőbódéra festékkel fújt képe, a Lánchidat bámuló csapat elég nagy ahhoz, hogy a partról is megnézhessem. Rengetegen horgásznak a Dunán, ergo még nem halt ki totálisan a folyó élővilága. Azért az jó hír. Azt viszont nem hinném, hogy hódpézsmák is vannak még errefelé, amelyeknek külön táblát szenteltek. Az állat váladékának amúgy misztikus erőt tulajdonítottak eleink, használták a gyógyszeriparban és nemi vágy fokozóként is – tudtuk meg egy tábláról, tehát mégsem haszontalan ez az infópont, igaz, önmagamon kívül egyetlen embert sem láttam e szövegeket olvasni.
A Duna-parti botladozások közepette egyetlen igazi meglepetés ért: amikor megpillantottam az alagutat a központi vásárcsarnokba, amely szigorúan ráccsal van lezárva a kíváncsi felfedezők elől. Illetve volt egy másik is: hogy miért pont a Szabadság híd közelében helyezték el a Szent István Park II. elnevezésű kikötőt, na, ezen filózok azóta is.
