Az iskolások választása

Mozart, Beethoven, Bach, Orff, Prokovjef, Debussy, Bartók – ők a magyar ifjúság kedvenc klasszikusai egy nemrég elkészült felmérés szerint. Jól hangzik, de annyira azért ne örvendezzünk, ugyanis a jelek szerint a magyar ifjúságnak mindössze egy százaléka hallgat rendszeresen és kifejezetten klasszikus zenét.

Csató Mónika zeneszerző és zeneelmélet-tanár (félkész állapotában lapunkban korábban már ismertetett) vizsgálatának egyik fő megállapítása, hogy a 10 és 18 év közötti polgártársaink több mint fele kizárólag az úgynevezett tömegmédiából, tehát a kereskedelmi tévékből és rádiókból szóló zenét hallgatja, jó sokat, viszont szelektálás nélkül: jöhet pop, hiphop, rap, techno, house, diszkó, édes mindegy. Ebből adódóan a válaszadók a popzenében a legtájékozottabbak, a konkrétan kit, mit? kérdésekre a leggyakrabban Lady Gagát, Justin Timberlake-et, Rihannát, Beyoncét, Britney Spearst, a Pussycat Dollst, Keshát és a Jonas Brotherst említették, nyomokban Madonnát és Michael Jacksont.

Az egyszerűsített bevallás szerint 22 százaléknyian kimondottan rockrajongók. E műfajban viszont már feltűnően sok a klasszikus, a külföldi előadók közül az átlagosnál többször bukkant fel a Queen, az AC/DC, a Metallica, a Deep Purple, a Doors, továbbá John Lennon és a Beatles, igaz, akadtak, akik mindezt így együtt egyszerűen csak „retróként” foglalták össze. A magyar rock toplistáját a Children of Distance, a No Thanx, a Tankcsapda és a Kárpátia vezeti az idősebb általános iskolásoknál és a középiskolásoknál, az utóbbi kettő elsősorban a („szókimondó”, „kemény”) dalszövegei miatt. Ebbe a lajstromba a fentieken kívül az Irigy Hónaljmirigy, Ákos, Caramel és az Edda fért még bele, igaz, éppen csak hogy.

Mindezzel szemben alig hétszázaléknyian írták, hogy időnként klasszikus (más megfogalmazásban: komoly-) zenét is hallgatnak, hangsúly az is-en; azt, hogy szinte kizárólag ezt a muzsikát élvezik, csupán egyszázaléknyian üzenték, és ők is a legismertebb, tehát a tankönyvekben feltétlenül szereplő komponistákat jelölték meg, mindenekelőtt Mozartot, Beethovent, Bachot, Orffot, Prokofjevet, Debussyt és Bartókot. Az ún. kortárs komolyzene a felmérésben részt vevők számára szinte nem létezik –azért szinte, mert egy gyerek számára igen: „Hallgattam John Cage Four című művét. Ez előszöri meghallgatásra megdöbbentett, de többszöri meghallgatás után gondolkodóba ejtett, rájöttem, van mai hallgatásra érdemes modern klasszikus zene. Érdekesnek tűnt számomra” – olvasható a kérdőíven egy kisvárosi diák megindító vallomása.

Az 575 tanulóval lefolytatott, tehát korántsem reprezentatív, de tanulságos felmérés szerint a népzenét és dzsesszt ötszázaléknyian élvezik, bár ebben az összetett kategóriában csak egy nevet lehetett elcsípni: a Ghymesét. A filmzenére fogékonyak háromszázaléknyit értek el a teljes mintában, itt jellemzően Vangelist és John Williamst jelölték meg. Kétszázaléknyian egyáltalán, soha, semmiféle zenét nem hallgatnak, legalábbis tudatosan – világlik ki az összegzésből.

A vizsgálódó kíváncsi volt arra is, mit tartanak a mai (leginkább könnyű-) zenéről a tinédzserek. A kérdésre reagálva majdnem negyvenszázaléknyian maradéktalan elégedettségüknek adtak hangot, főként a „jó”, a „modern” és a „fiatalos” jelzőkkel élve. Az ellenoldal tizenöt százaléknyi válaszadóból állt, következzen innen is néhány vélemény: „A populáris tévében adott divatzenék egyszerűen szánalmasak”–osztotta meg álláspontját egy tizennégy éves, egy tizenkét éves azonban még nála is markánsabban fogalmazott: „Elveszett a kultúra belőle. A ma fiatalja őrjöngős, rossz zenén nő fel.”

Elavult tananyag

Csató Mónika meggyőződése – és ezzel nincs egyedül a zenepedagógusi térben –, hogy már réges-régen újra kellett volna kalibrálni a hazai énekzene oktatást. Az iskolákban negyven évvel ezelőtt íródott tankönyveket használnak, mondhatni, csak a tipográfia, a tagolás és a grafika változott (egyszer frissebbre cserélték Petrovics Emil és Szokolay Sándor portréját).

Nincs tehát miért csodálkozni azon, hogy az órákon elhangzottaknak köze sincs az iskolán túli valósághoz. Csató mindenekelőtt az úgynevezett elemző, összehasonlító zenehallgatásra való átállásban, és az ehhez a szemlélethez igazodó új tankönyvekben látja a kitörési pontot. Maga is készített egy ilyet, ez azonban egyelőre (de jó ideje) a kiadóknál várja sorsa jobbra fordulását.

Klasszikus közhelyek

A magyar néplélekhez általában sem áll túl közel a kortárs komolyzene – ez az egyik kereskedelmi rádió webáruházában is kirajzolódik A kedvenc zeneművek (zeneszerzők) toplistája szerint a legmodernebb darab, amit hajlandóak vagyunk befogadni, az Carl Orff több mint hetven éve íródott Carmina Burana c. opuszának legismertebb részlete, az O fortuna. A lista amúgy is a legnagyobb klasszikus slágerközhelyek gyűjteménye, az első számú kedvenc Mozart Figaro házasságának nyitánya, Händel Vízizenéjének Bourrée tétele, Beethoven 5. Szimfóniájának 1. tétele és Csajkovszkij Hattyúk tavának Scéneje. Ezután jön Orff, majd Kodály az 1926-os Háry János szvit Intermezzójával, Brahms a g-moll magyar tánccal Bach a D-dúr szvit Air c. tételével, és Johann Strauss a Kék Duna keringővel.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.