Könnyed istenek, nehéz tanulságok

Nem tudom, mi vihette rá Kenneth Branagh rendezőt, hogy elvállalja ezt a filmet.

És most nem az ájult sznobéria beszél belőlem, hogy jaj, mit keres egy Shakespeare-t értő és játszó alkotó a könnyed szórakoztatás fősodrában. Branagh ugyanis máskor is szerepelt már könnyed ócskaságokban (Wild Wild West), ám rendezni inkább fajsúlyos darabokat szokott. Legutóbb például Harold Pinterrel dolgozott együtt a Mesterdetektívben.

A Marvel képregényeinek megfilmesítésével nem is csak az a baj, hogy folyton figyelni kell az ortodox rajongók igényeire, hanem az, hogy ezek a szuperhősök a mozivásznon eléggé sematikusan, hogy ne mondjam, gügyén festenek. (Hacsak nem olyan rendező nyúl a nyersanyaghoz, mint Christopher Nolan.) És ez akkor is igaz, ha most épp a germán mitológiából vesznek kölcsön készen kapott alakokat. Ha pedig európai a nyersanyag, akkor európai is legyen a direktor – járhatott a Paramount döntéshozóinak a fejében. És láthatóan minden támogatást megadtak neki.

Dolgoztak rendesen a számítógépek, jó nevű színészek érkeztek, és nem sajnálták a pénzt látványra, monumentalitásra. Csakhogy hiába a byte-ok, az istenek lakóhelye, Azgard mégis úgy fest, mintha egy elrontott rajzfilm lenne. Hiába az égig érő szobrok, a csillogó-villogó épületek, a fensőbbséget hirdető trükkök, a műviséget, a kiizzadt mesterkéltséget semmi nem képes feledtetni (Gotham City, Batman lakóhelye is azután kezdett igazán érdekessé válni, miután közeledett a „valóság” felé). Ahelyett hogy elakadna a lélegzetünk, lassan szánni kezdjük azokat, akiket ide száműzött isteni sorsuk. És ami még rosszabb: a mesterkéltség Midgardon, azaz a Földön sem múlik el. Natalie Portman és Stellan Skarsgard annyira erőtlenek és nevetségesek a földi tudósok szerepében, hogy a Thort alakító izmos ember (a jobbára még ismeretlen Chris Hemsworth) a maga varázskalapácsával mindennapos jelenségnek tűnik. És még megnyerő is.

Tipikusan rossz fi lm a Thor. Az a fajta, amelyben minden visszafelé sül el. Az izgalom nem izgalom, a tanulság Disney-hez méltó giccs, és még a rutinos Anthony Hopkins sem képes megemelni a filmet Odin bőrében. S akkor marad a cikk elején feltett, egyre kínzóbb kérdés: mi vitte rá Branaghot a film elkészítésére? Annak demonstrálása, hogy egy igazi királynak áldozatokat is kell hoznia? Hogy nincsen háború béke nélkül? Vajon milyen szellemi hozadéka volt egy évszázados hőst leküldeni a XXI. századba? Csak annyi, hogy a Titánok harca mérsékelt sikert aratott, tehát most némiképp menő a mitológia? Azt pedig felejtsük el, hogy a mítosz annak idején világmagyarázatként szolgált, eredettörténetként, amely a legfontosabb kérdésekre adott érthető magyarázatokat. Isteni mondanivalót, emberi nyelven.

A mese néha fontos igazságokathordoz,mondja felemelt ujjal Branagh, és nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk ezen. Azt viszont nyugodtan rögzíthetjük, hogy a Thorral (hiába próbál egy mondat erejéig rákapcsolódni a folytatással szintén elrontott Vasemberre) egy teljesen felesleges képregényfilm született. Amilyen látványos ugyanis, olyan üres. Istenekkel és emberekkel együttvéve.

Chris Hemsworth mint Thor
Chris Hemsworth mint Thor
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.