Elfelejtette, majd nem támogatandónak ítélte az irodalmi ünnepet a kormány
A Szomszédság, szabadság címmel futó kétnapos fesztivál mottója ugyanis így szólt: Hozz magaddal egy másik írót egy másik országból! Vagyis magyar szerzőket kértek fel, hogy hívják meg egy-egy íróbarátjukat közös beszélgetésre és felolvasásra. Megvitatni a Közép- és Kelet-Európában még most is kényes egymás mellett élés lehetőségeit, szabályait, miközben szó esne történelemről, társadalmi viszonyokról, illetve arról, hogy a szomszédos nemzetek irodalmi és kulturális hagyományai mennyiben térnek el vagy épp hatnak egymásra. Ez pedig kiválóan rímel arra, hogy néhány napon belül az EU nemzeteit, annak íróit látja vendégül Budapest.
– A véletlen, vagy ha úgy tetszik: a kényszer hozta így – hűtött le Csaplár. A fesztivált ugyanis az eredeti elgondolások szerint megszokott időpontjában, novemberben rendezték volna, ha minden a terv szerint megy. Vagyis ha az előző kormány nem felejti el aláírni a Magyarország EU-s elnökségéhez kapcsolódó, kulturális rendezvényekre kiírt, megpályázott és megnyert támogatásuk szerződését. Így viszont az új kormányzatra maradt az amúgy adminisztratív feladat, de levélben tudatták velük, hogy a fesztivál terve nem illeszkedik az új stratégiába. Pénz tehát nincs, illetve az NKA-tól nyert, jóval kisebb összeg egy szerényebb változatot engedélyez. De ekkor már csak a tavaszi megrendezés jöhetett számításba. Az eredeti elképzelések szerint nem csupán délután, hanem egész nap zajlottak volna a programok, filmvetítésekkel, képzőművészeti kiállításokkal, több zenével és valószínűleg két Nobel-díjas vendéggel is.
És ha így marad, akkor vélhetően nem csupán szombat délután tölti meg a Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermét a közönség, hanem másnap is. A magyar olvasók számára Ingo Schulze és Terezia Mora neve (kiegészítve meghívóikkal, Földényi F. Lászlóval és Konrád Györggyel) ugyanis jó csalogatónak bizonyult. Az ismertségnek további hátszelet adott, hogy kiadóik a rendezvény miatt előrébb hozták új könyveik megjelenését is: a Mobil című, a Lipcsei Könyvvásáron nagydíjat kapott novellagyűjteményt, illetve Mora új regényét, Az egyetlen ember a kontinensen címűt. Sajnos a szlovák Mila Haugovát, a román Rares Moldovant majdhogynem egyáltalán nem, míg a szerb Radoslav Petkovicsot (neki két műve is megjelent a Jelenkor kiadónál) is csak felületesen ismerte a közönség. Ez pedig kevésnek bizonyult a békés, napsütötte vasárnappal szemben. Az érdektelenséget az is magyarázhatja, foglalta össze az egyik résztvevő, hogy a magyar olvasó is szívesebben tekint Nyugat felé az olvasmányaiban, mint a háta mögé, a szomszédokra.
Persze, nincs ez nagyon másként Romániában sem, derült ki Moldovan szavaiból. A rendszerváltás után az olvasói érdeklődés ott is az amerikai, francia, német irodalom felé fordult, és szinte teljesen érdektelenné vált a közvetlen környezetben élők literatúrája iránt. Így vált fokozottan érvényessé Moldovan meghívójának, Selyem Zsuzsának a megállapítása: egymás kortársának lenni nem csupán adottság, hanem munka. Dolgozni kell azon, hogy a napi politikából fakadó előítéleteket a művek sora, illetve egymás megismerése lebonthassa. Hiszen leginkább művek sorozatával lehetne elérni, gördítette tovább a gondolatot a szlovák költő meghívója, Barak László, hogy feloldódjanak a folyton újrafogalmazott összeesküvés-elméletek. Hiszen a szlovák–magyar viszonyt tovább terheli, hogy még az értelmiségiek sem tudják, mit és miként gondol a másik fél jelen pillanatban. Erdélyben tovább nehezíti a közeledést, hogy a sikerként elkönyvelt multikulturalizmus inkább lehetőség, mint valóság. Ráadásul a transzszilvanizmus öröksége, a konstruált, ideologikus elzárkózás rávetül a mai kapcsolatokra. A birtokló viszonyrendszert pedig nehéz egyik napról a másikra felszámolni, pedig már rég nem az kérdés, hogy kié ez vagy az az intézmény vagy épület, hanem hogy mi zajlik benne.
Egészen más jellegű gondokról számolt be az NDK-ból származó Schulze. Például arról, hogy a diktatúra után Németországban egészen másfajta függőségi viszonyok alakultak ki. Ennek alátámasztására a három évvel ezelőtt elnyert elismerést, Türingia irodalmi díját hozta fel. A díjjal járó hatezer eurót ugyanis nem a szövetségi tartomány, hanem az E.ON biztosította. De vajon a politikai közösség miért nem érte el azt, hogy a díjat maga a tartomány ajánlja fel, és miért hagyja (a szponzorálást, mint olyat, természetesen megköszönve), hogy egy atomerőműveket is működtető, a díjazás napját áremeléssel megfejelő multi adja?Mert miközben elvárják az íróktól, művészektől hogy függetlenek legyenek, hogy alkotásaikban bátran kérdőjelezzenek meg a fennálló viszonyokat, mindezt hogyan tehetnék meg, ha –mondjuk – egy bank lógója virít az elismerésükön? (Schulzét egyébként az is zavarja, hogy a német válogatott a Mercedes karikájával a mezén futballozik.) S bár az ünnepségen a kulturális államtitkár meglehetősen élesen bírálta a kérdésfelvetésért (azzal vádolta, hogy vissza akar menni a volt NDK-ba), ma már a tartomány osztja a díjat, sőt egy 12 ezer eurós alkotói ösztöndíjat is létrehoztak (amelyet épp Schulze egészít ki kétezer euróval).
S hogy mennyire távol állnak tőlünk a német viszonyok, azt mi sem jelzi jobban, mint a vendéglátó Földényi kesernyés megjegyzése: nálunk viszont épp az állami elismerések kezdenek ismét (vagy megint) gondot okozni...