Gombold újra! címmel közös öltözéktervezési pályázatot hirdetett a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (mint az országmárka alakításért felelős tárca), a Design Terminál Nonprofit Kft. és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem. A pályázat szeretné felhívni a kortárs hazai és nemzetközi divatszakma, valamint a közönség figyelmét a tradicionális magyar öltözék- és divattörténeti értékeket felhasználó, igényes mindennapi öltözködés fontosságára, a hagyományok modern szemléletű feldolgozására, újraértelmezésére, másrészt a kiemelkedő tehetségű, fiatal hazai divattervezők tevékenységére.

A három kategóriában – látványruha, hétköznapi ruházat, kiegészítők – meghirdetett pályázatra akár férfi , akár női ruhákat vagy kiegészítőket tartalmazó kollekciók terveit várták. A kiírók a kisebbségi és nemzetiségi öltözködési hagyományok megjelenítését, a fellelhető tradicionális technológiák bevonását és az esélyegyenlőségi szempontok figyelembevételét (pl. extra méretek, generációs igények) jelölték meg kiemelt altémaként. A háromfordulós pályázat lezárásaként május 8-án, az Európa Nap programsorozat keretében megrendezendő nagyszabású divatbemutatón vonultatják fel a legjobb pályamunkákat.

A szakterület specialistája üdvözli a programot. F. Dózsa Katalin művészettörténész, címzetes egyetemi tanár, muzeológus őszintén bízik benne, hogy az alkotók a páratlan és pazar kultúrkincsből merítve egyéni, meglepő és modern munkákkal állnak elő. Ránk férne, a kilencvenes években ugyanis csúnyán elrontották: a tradicionális magyar ruha politikai szimbólum lett, demonstrációs eszköz, a viselők százéves vagy még régebbi hagyományokat rángattak elő, szinte vagy egészen egy az egyben, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy az öltözködés és a divat folyamatosan változott, fejlődött és ez a trend azóta is kitart.

Voltak persze jó kezdeményezések, mint pél dául a Modern Etnikum nevű tervezőcsoporté, amely remekül ötvözte a mait a régivel (ipari háttér nélkül sajnos nem hagytak túl mély karcolást a közönség memóriáján), de amit ma magyar(os) öltözködésnek nevezünk, az itt és most a legjobb pillanatban sem több, mint történelmi jelmezbemutató, harmadrangú jelmezkészítők közreműködése nyomán. F. Dózsa Katalin kevés, mindenki által ismert vagy ismerhető ellenpéldát tud, a legszemléletesebb talán a mindig elegáns magyar first lady, Schmittné Makray Katalin, akinek kollekcióin rendkívül finoman keveredik a tradíció és a korízlés.

Sok a félreértés. Talán már azt sem tudja mindenki, hogy amit tradicionális magyar öltözködési kultúrának nevezünk, az nem ezeréves vagy még öregebb hagyomány: valójában honfoglalásunk után bő hatszáz évvel, az ország három részre szakadása után kezdett igazából kialakulni. Alfája és ómegája a leginkább keleti, közelebbről török hatásokat mutató huszáregyenruha, ebből fejlődött ki a hagyományos férfi- és női viselet. Ez formában, színben, szabásban és a motívumok hányféleségét nézve igen gazdag, darabra mérve azonban már korántsem annyira.

A férfiöltözék mindössze öt alaptételből áll: a dolmányból, a mentéből, az úgynevezett magyar nadrágból (szűk szabású, a deréknál félköríves varrással ékesített ruhadarab), a süvegből és a puha csizmából; a női pedig négyből: a szoknyából, a vállfűzőből, az ingből és az azonos anyagból készült kötényből és fátyolból. Nagyjából-egészében ez a szűk tucatnyi alkatrész formálódott évszázadokig, nem mellesleg igen erős hatást gyakorolva a kontinens divatjára, főként a katonai öltözködésre: a huszáregyenruha a civilizáltnak nevezett világ szinte összes hadseregében ismert volt.

A tradicionális magyar öltözködés a XVIII. század végére, a polgárosodással éppen elkezdett volna kikopni, ám ekkor jött II. József, a kötelező németjével, mire mi válaszul, kurucos dafkeségből újra elővettük a huszáros formánkat. Ezt tette a nemzet aztán az 1830-as években is, ugyancsak a hazafias felindultságból – a kor szülötte az atilla néven ismert felsőruha, amely máig vissza-visszatér, hasonló okokból, legutóbb (talán) Duró Dórán, a Jobbik politikusán láttuk, tulipiros változatban. A szabadságharc leverése után szekrénybe kerültek a szép ruhák, ahonnan csak Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulójára, 1859-ben vették elő őket, igaz, akkor igen nagy lelkesedéssel. Szinte szó szerint mindenki atillát hordott ez idő tájt, a bizonyíték egy korabeli ábrázolat, amelyen jól látszik, hogy a tudományos akadémia tagjai között mindöszsze ketten akadtak, akiken nem volt zsinóros atilla: a két külföldi tagon.

A kiegyezéssel és a még erősebb polgárosodással megint elkezdett halványodni a mozgalom, amelyet legközelebb Trianon után, főleg népi körökben próbált újjáéleszteni a magas politika, nem túl nagy sikerrel. Annál nagyobb diadalt hozott viszont az 1933-as esztendő, amikoris bizonyos Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár, részben németellenes indíttatásból magyaros ruhaversenyt hirdetett, amelyet, ha akarunk, a mostani pályázat előzményének is tekinthetünk, kivéve, hogy most nincs bajunk a németekkel, és amely nemcsak itthon, hanem Franciaországban is felkavarta a divatéletet. A versenyt az utóbb európai hírűvé vált Tüdős Klára iparművész nyerte.

A második világháború utáni évtizedekben nyilván nem termett túl sok babér a magyar öltözéknek, csak a hetvenes években, a világszerte hódító folklórmozgalommal bukkantak fel újra az első darabok, és ezek is persze inkább a népi hátországból: kékfestőruhákat, erdélyi posztókabátokat, népies táskákat kezdett el hordani a fiatal városi értelmiség – nem mellesleg a rezisztencia jegyében. A többi pedig már nem történelem.

A nagyon tradicionálisnak és magyarnak ismert, többnyire szélsőjobboldali politikuson és híveiken látható bocskai egyáltalán nem tradicionális: alig hetvenéves kreálmány, a Ferenczy-féle versenyre készült, és nagyjából az atilla zakósításának lehetne nevezni – világosította meg elménket a művészettörténész. Nem volt különösebb sikere, lévén igen kényelmetlen, jobbára már születése után is csak a jobboldali radikálisok hordták. Jobbára, mert például Bajcsy-Zsilinszky Endrének is volt egy, igaz, csak akkor vette fel, ha parlamenti felszólalásra készült: innen tudták, hogy parlamenti felszólalásra készül. Az ugyancsak emblematikus viselet, a szintén huszáregyenruha-alapú díszmagyar viszont régi. Több száz éves darabok is akadnak belőle, amelyeknek kultúrtörténeti értékét tovább növeli, hogy gazdáik igyekeztek minél több ősi családi ékszerrel, kiegészítővel díszíteni. Egyről viszont nem árt nem megfeledkezni: hajdan a történelmi elit hordta, az egyetemi tanár volt a legalacsonyabb rangú ember, aki a szokásjog szerint díszmagyart ölthetett. Igaz, hogy a színromán mágnás, Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) is viselte olykor, de neki elnézték, mert mint Herczegh Ferenc, a jeles író fogalmazott: ötszáz hold felett mindenki magyar úr (volt).

Személyre szabják