Ösztönből, szabadon, szorongva

Falloszok és vulvák mindenféle állapotban, erre készülj, kapom a jóindulatú baráti figyelmeztetést, mikor megszellőztetem, hogy végre megnézem az Ernstben Ed Templeton kiállítását. Na nem mintha kiskorúval szándékoztam volna érkezni a múzeumba, egy ilyen figyelmeztetés azért mégis jól tud jönni. És bár említett szervekben valóban nincs hiány a Cemetery of Reason című kiállításon, azért mégsem az öncélú szexualitás dominál az amerikai művész munkáiban. Hát akkor?

A szabadság uralkodik el a teljes kiállítótéren. Amúgy ez a Templeton irigylésre méltó figura, már ami az életmódját illeti: profi gördeszkásként járja a világot – és ezt, mármint hogy milyen jó neki, nem a kissrác mondja, aki egy jókora tanyálás után feladta mind gördeszkás, mind görkorcsolyás álmait. Hanem a józan ész diktálja. Az a józan ész, amelyet éppen temetünk, már a kiállítás címe szerint. Helyette inkább az ösztönös szabadságvágyat látjuk elterülni a falakra applikált számos (állítólag 1200 – nem számoltam meg) fotón, festményeken, de az installációkon, objekteken is.

Van-e természetesebb, egyszerűbb, egyszersmind beszédesebb módja, hogy megörökítsük környezetünket, hogy látleletet adjunk épp aktuális állapotáról, mint hogy utazás közben egyszerűen csak kifotózunk az autóból a jó kis analóg géppel? Ezen gondolkodom, miközben a kiállítás bevezető, A másodpercek haladnak című ciklusát nézem. Megy a csávó keresztül-kasul Amerikán, és néha kilő az ablakon. Ismétlésre nincs lehetőség, és gondolkodni sincs túl sok idő: ha sokáig tököl az ember, szó szerint elhalad a pillanat mellett. Persze, pillanatból majdnem korlátlan számú áll a rendelkezésére, rontani tehát szabad, de fixre szegényebbek lennénk pár jó kis szocióval, ha nem épp ott és nem épp akkor nyomja meg Templeton az exponálógombot. Megállóban alvó hajléktalanból láttunk már ezret, még sincs két egyforma. Zebrán áthaladó család, na és akkor mi van? És mégis. Lepattant gettó, italbolt előtt álldogálók, luxusterepjáróban pöffeszkedő középkorú úr, jellegtelen fal előtt korzózó talánkurva. A nagy amerikai róna, valahol a háttérben hegyek sejlenek, az úton előttünk meg egy ház. Egy utánfutón. Felnéz, kábellabirintus. Pillanatkép a Shaftesbury Avenue egyik sarkáról. Stripbár bejárata. Testes öregasszony Kurt Cobain-pólóban. Félbolond nő, olyan, akivel akár a nagykörúton is találkozhatunk tetszőleges napon.

Tele van velünk a város, tele az út.

Reménytelen otthontalanság és kegyvesztett otthonosság lengi be ezeket az olykor igencsak megviselt, rojtos szélű fotókat. És a reakciók? Van, aki egyszerűen visszafotóz, más a mellét villantja meg a kamerának, akad, aki egyszerűen beint – a legtöbben csak belenéznek az objektívbe. Arcukról is tanulmányt lehetne írni.

Erre nincs mód, pláne, hogy még alig láttunk valamit. A tematikus sorozatok is sokatmondók, legyen szó fotóról vagy akvarellről. A síró lány ciklus alakjai mind más testtartást vesznek föl, másfelé folynak másszínű könnyeik, és valóban nincs két egyforma női sírás. Azt mondják, a férfiak nem tudnak mit kezdeni a síró nőkkel – Templeton szerencsére megfesti őket. Nem ítélkezik. Ahogy a Dohányzó tinik című, 24 nagyméretű kockából álló sorozat esetében sem. Csak mutat. Alvókat is, a 2008-as keltezésű, ugyancsak nagyméretű fotókon: kocsma, ágy, park, pad, utca, autó. Stikában elkapott, mégis jól komponált, gyönyörű képek.

A kiállítás legnagyobb részét A bénaság zsákutcája című egységbe „tömörített”, 1999 és 2010 között készített fotók teszik ki, hirtelen nincs más mértékegységünk: 3x1,5 folyófalnyi dózisban kapjuk a különböző méretű és témájú képeket, festményeket. Templeton azt írja, helyspecifikus installációról van szó – nyilván a rendelkezésre álló kiállítóterem adottságait figyelembe véve igazítja egymáshoz a melókat, így kapunk mindig más és más történetet. Kicsit sem lineáris sztorikról van szó, de hát az életünk is csak látszólag az, ugye. Saját, nyílt szexualitás, betegség, hétköznap, alkotófolyamat, szimplán valamilyen hangulat, pillanat, végeredmény és kommentár, kommentár, kommentár a képeken, kézírással. Kérdések, kétségek, magyarázatok, pár szavas merengések. Akárha napló. A Huntington Beach-en száradó srác mellett, akinek mellét jókora svasztika fedi, csak ennyi: what the fuck are these Kids doing?

Kritikusok például Hockney és Schiele hatását említik, mikor Templeton festményeiről, rajzairól és szobrairól beszélnek, Gellér Juditnak leginkább ef. Zámbó István jut eszébe, tudunk bólogatni. Vegyíti az eszközöket, az ősi és a modern szimbólumokat, a traumákat és a valószínűleg boldog perceket, oltárt készít az életében fontos szerepet játszó nőkről, sorozatban zeng ódát a csókról; vissza-visszatérő háromdimenziós fejekből kígyózó nyelvek, apró feliratok segítségével filozofál; nem nagyon hagy nyugton soha: úszunk a munkákban.

Hogy temetjük-e a józan észt valóban, azt nem tudom. Mindenesetre ha így van, Templeton helyre kis szertartást prezentál az Ernstben, március húszig lehet kondoleálni. Azt mondja, így élek, így élünk a XXI. század elején, ösztönből és mindig alkotva, szabadon. És szorongva is néha azért.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.