A nagymama receptje
– Novelláskötettel kezdtél, majd jött három regény. Vissza fogsz még térni a rövidebb szövegekhez, vagy végleges a szakítás?
– Írok még novellákat, és lassan össze is állna egy tisztességes kötet. Ha a csillagállás olyan lesz, bizonyosan el is készül, a Magvető kérte is. Csak addigra már olyan jól állt a Mellettem elférsz, hogy nem akartam több év munkáját parkolópályára tenni. Legutóbb például megrendelésre írtam egyet.
– Azért az nem meglepő, hogy egy írótól rendel egy novellát valamilyen lap...
– De nekem egészségügyi konferenciára kellett elbeszélést írnom! Óriási felelősség volt. Komolyan. Azt kérték, hogy olyan szöveg legyen, amelyet bele tudnak tenni egy segítő csomagba. Konkrétan abba a katalógusba, melyet azok az emberek kapnak, akik megtudták, hogy efféle, igen súlyos betegségben szenvednek. Rengeteget olvastam, interjúztam, és küzdöttem az izmosodó hipochondriámmal.
– Minden szövegedhez sokat készülsz?
– Az utóbbi években már igen. Őszintén szólva a net, a különféle blogok kíméletlen és jó szemű kritikusai ráncba szedtek. Minden elnagyolt mondatod, félvállról vett szösszeneted évekig keringhet a neten. Egészen más a leírt mondatok felelőssége, mint volt húsz éve. Nincs felejtés, nincs sumákság. Másfelől viszont hiányzik belőlem az elitizmus. Ha Krúdy vezethetett álomfejtő rovatot, Móricz gyártott mínuszos híreket, meg tudósításokat, akkor én sem röstellek alaposan megírni egy könnyed esszét a férfiak szorongásairól a Marie Claire-nek.
– Az indulás szerencséje vagy szerencsétlensége az az ismertséget is hozó botrány volt, miszerint sokan felismerni vélték magukat a Pletykaanyuban.Mostanság honnan kölcsönzöd a szereplőidet?
– A Mellettem elférsz ebből a szempontból kivétel. Hiszen voltak konkrét mintáim: a nagymamám, a nagyapám, más régi családtagok. És néhány történetszelet. De mivel olyan közel éreztem magam hozzájuk, szinte magától épült a sztori. Kifejezetten féltem, hogyan írok én az ötvenes-hatvanas évek Budapestjéről. Aztán kiderült, hogy egy parasztfiú és egy polgárlány szerelmét el tudom képzelni. És ez volt a lényeg, a többi majdhogynem kulissza.
– Na igen, téged a vidékiség írójaként is szokás emlegetni. Egyszerre mitizálod a vidéki életet és írod le fullasztónak, pitiánernek. Pedig évek óta Pesten élsz.
– Ezek címkék. Egyszerre hasznos és veszélyes címkék. Neked mondjam? Hát a határon túli magyar író bilétája a legelemibb a kortárs magyar irodalomban! Másfelől meg az olvasónak kell a katalóguscédula, nekem is, tapasztalatból mondom. Muszáj, hogy bennfentesnek érezze magát az olvasó, kiválasztottnak. Nem is, inkább: megszólítottnak. Ezt tudja például a Harry Potter-mítosz és a marketing. Csodálatosan vonta be a korábban soha könyvet kezébe nem vevő rétegeket, kortól függetlenül. Ezreket nevelt magyar olvasóvá, és ezt a János vitéz nevében köszönöm neki!
– Ha már címkék. A kritikákban Mikszáthhoz szoktak hasonlítani. Hogyan érint a feltételezett rokonság?
– Ki ne örülne bármilyen klasszikus párhuzamnak? De ha már felhozod, vegyük komolyan. Mikszáth sokkal ironikusabb, enciklopédikusabb szerző, kétségbeejtően jól szerkeszt és sziporkázó a humora. Az alapállása, a legfelemelőbb helyzetekben is ironikus. Ez rám nem jellemző. Anekdotikusan adagolok, ez igen. A Mikszáth térről nézve egzotikus tájakra utazom, ez is. És érdekel, hogy hol élek, és milyen ország ez. Ez is. Éppen a hetekben olvastam el harmadszorra az Új Zrínyiászt. Mikor a botrány kitör, kiderül, hogy Zrínyi a bank pincéjében tömlöcöt épít, parlamenti vizsgálóbizottság alakul. Kálmán bácsi megírja, hogyan működik. Nem tudtam rajta nevetni. Nem akarom elveszteni a reményt, hogy lehet itt változás.
– Miközben azért távol tartod magad a politikától...
– A direkt, napi politikától igen. De az mondjuk nem hagy nyugodni, hogy csak olyan módon szerethetem-e a hazámat, ahogy azt a konzervatívnak nevezett módok kínálják nekem. Úgy értem, azokkal a magatartásmintákkal, hozzáállással és sértett ájtatossággal. Erről az Élet és Irodalomba írt tévékritikáimban sokat gondolkodom. Muszáj feltennem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán min keresztül lehet a hazánkat szeretni. És hogy ebben mennyire fontos a lokális emlékezet, a személyes múlt ismerete. Ha van viszonyod a saját gyökereidhez, akkor nemcsak identitásod van, de önbizalmad is lesz. Tudod, honnan jössz, ezért nincs szükséged pótlékokra. Árpádsávra, mondjuk.
– És min keresztül lehet a hazánkat szeretni?
–Mondjuk, hogy megőrzöd a nagymamád receptjeit. És megtanítod az unokádnak. A hozzá tartozó történetekkel, hagyománnyal együtt. Békéscsabai fiatal, harmincas barátaimat akkor hallottam először „tótul” –ott így mondják – énekelni és beszélni, mikor elhatároztuk, hogy gyúrunk kolbászt, és előkerült a félig román, vagy tán egészen a nagypapa receptje. És egy kis pálinka, persze.
– Átrándultál a film és a színház világába is. Megérte feladni az íróasztal védettségét?
– Máté Gábor felkérésére született meg a Katonában a Cigányok. Lekopogom, telt házzal megy, és nagyon élénken reagálnak a nézők. De mégis az volt a legfelemelőbb, mikor egy roma osztály nézte végig! Az elején, a Tersánszky-rész alatt operett ment a nézőtéren is. Aztán meg dermedt csönd. Az előadás után volt egy rendhagyó közönségtalálkozó, ahol azt mondta nekem egy roma fiú, egy olyan roma fiú, aki benne ült abban az autóban, amellyel üldözték a gyilkosokat, hogy neki a második felvonás nem tetszett. Mert az az ő életéről szólt. Soha nem kaptam még ekkora elismerést.
