– Meglepett, mikor a telefonban azt kérte: csak azt ne kérdezzem, hogyan lett színész. Azt hittem, jobban gyűlöli, ha a Szomszédok Virág doktoráról faggatják.

– Azon már túl vagyok. Nagyon utáltam, mikor kérdezték, de azóta sok idő eltelt.

– Csákányi Eszter és Kulka János híres sztorija, hogy egy kultúrház ajtaján egyszer úgy hirdették az estjüket: ma este fellép Magenheim doktor és Csákányi László lánya. Önnel nem esett meg hasonló?

– Te jó ég! Ilyen történettel nem szolgálhatok, bár ha jobban belegondolok, mikor anyám haldoklott, a kórházban a főorvos azt mondta: kolléga. Sőt, a mai napig, mikor már egyre többet fordulok meg doktoroknál, orvosnak néznek. Ezzel együtt rendben volt ez a sorozat, elképesztő népszerűséget hozott. Horváth Ádám belőlem akarta a figurát gyúrni, persze egyáltalán nem olyan vagyok. Az érdességemet akarta viszontlátni, abból azért kapott. Voltak konfliktusaink, de az idő őt igazolta.

– Azt mondják, meglehetősen lobbanékony alkat. Ezt a rendezők hogy tolerálták?

– Amíg a pálya sűrűjében van az ember, tolerálják. Ezt gondoltam én. Lassan kiderült, hogy tévedek. Persze sosem rejtettem véka alá, amit gondoltam.

– Azt is hallottam, hogy szeret politizálni. Ott is mondja, amit gondol?

– Téved, nagyon nem szeretek politizálni, mert nem értek hozzá. Nézem a beszélgetős műsorokat a tévében, és látom, hogy a politikusok csak a hatalmat akarják, semmit nem mondanak, és nem kapom meg tőlük a megfelelő információt sem. Magammal elvagyok, de nem akarom a véleményemet másra oktrojálni. Mikor elmondom az Ákombákom című önálló estemet, remélem, azzal azt a hatást érem el, amit én gondolok. Nagy adomány, ha azt elérem.

– Az adományról az jutott eszembe, a Klubrádió megsegítésére, percvásárlásra buzdította a hallgatókat. Ez is egyfajta véleménynyilvánítás, nem?

– Ezt a rádiót hallgatom, nem mindegyik műsorát, de nagyon szeretem, ha sok okos ember elmondja a véleményét. Gyakran egyetértek velük, értik, hogyan kell a világot megmutatni. Életemben először vállaltam reklámot.

– Elvből nem vállalt korábban?

– Nem vagyok rá büszke, de igen. Utálom. Rossz üzletember vagyok, utálom az üzletet. Soha nem vállaltam egyet sem, nem csak arccal, hanggal sem, pedig többször hívtak. Cserhalmi bankos reklámját kikértem magamnak. Mármint azt, hogy Cserhalmi György ilyet csinál, de aztán rá kellett jönnöm, hogy fantasztikusan klassz benne, elegáns, nem kell szégyellenie. Nagyképű leszek: olyan, ahogy én csináltam Virág doktort.

– Sosem vállal semmit, amit tiltanak az elvei?

– Életemben vagy tízszer adtam fel ezt az elvet, amikor verset mondtam egy-egy április 4-i vagy november 7-i ünnepségen. A kollégáim ilyesmiből vagyonokat szedtek öszsze.

– Érte hátrány a „nem”-ekért?

– Hátrány az nem, bár nem kaptam nagy pénzeket. Ami kevéssé izgat, csak ha nincs. És kimaradtam a kitüntetettek csapatából is.

– Ez fáj önnek, vagy vállat rándít?

– Fáj is meg nem is. Azt szintén jóval később tudtam meg, miért olyan későn kaptam a Jászai Mari-díjat. Amikor átvettem, Aczél György, akinek a választókerülete Pécs volt, megpaskolgatta az arcom, és azt mondta: tudja, nem kellett volna eljönni Pécsről. Pedig tíz évig voltam ott. Két éve hallottam, hogy egyáltalán van olyan, hogy Kossuth-díj bizottság.

– Már nincs.

– De én azt gondoltam, a szakma terjeszt fel rá, aztán kiderült: noha ez vagy az bedobta a nevemet, ez nem jutott tovább. Miért nem szóltál ennek vagy annak? – kérdezték. Mert nem szokásom.

– És mit hallott, hányszor terjesztették fel?

– Ötször hallottam, de persze kinek jutok eszébe? Olyan sokan vagyunk. Fáj, de nem érdekel.

– Ez azért furán hangzik: fáj, denem érdekel.

– Tudja, úgy fogok meghalni, hogy nincs Kossuth-díjam. Nem az X millió forint miatt. Mit kezdjek vele? Tisztában vagyok vele, mire vagyok képes. Nagyon tudok verset mondani, de egyetlen estemet nem vette fel a tévé. Egy alkalommal eljön ötven ember egy önálló estemre, és tátott szájjal figyel. A legutolsót, az Ákombákomot sem tudom eladni.

– Nem is az ön dolga.

– Erre az estemre azt mondják, juj de jó, de nincs rá szükség. Dehogyisnem… Hogy jót is mondjak, jó az a három előadás, amit játszom. Változatos: a Stúdió K-ban a Téboly Thébában, az Esőember a Belvárosi Színházban és A Bermuda háromszög botrány a Karinthy Színpadon. Lehet válogatni a műfajok között.

– És ott van az említett Ákombákom című önálló estje is, amelyet főként Orbán Ottó és Lázár Ervin műveiből készített.

– Azért csináltam, mertegyedül maradtam, egymás után meghalt a két barátom. Fantasztikus palik voltak. Borzasztóan tisztelték egymást, noha tökéletesen máshogy gondolkodtak.

– Írtak önnek verset, novellát?

– Nem, de nagyon szerettem volna, Ervintől százmilliószor kértem, de tőle nem lehetett csak úgy rendelni. Olyan nincs, csak ha kedve van hozzá. Végül a fiamnak, aki egy szeplős kissrác volt, írt egy mesét. Azaz ő ihlette a Szökevény szeplőket. A naplójában van egy gyönyörű rész, nem szó szerint idézem. Ülök a fotelemben, nézek ki az ablakon. Jó ülni, és azt mondani, nincs semmi dolgom. Mérhetetlenül bennem maradt ez, igazi jelmondat. És én is azt érzem. Akkor jó, ha nem kell ide-oda menni, ülök, és semmi dolgom.

„Tisztában vagyok vele, mire vagyok képes”