Az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) húszévnyi előkészítő munka után, 1985-ben költözött be a volt királyi palota F épületébe, de már akkor látszott: nem ez a legmegfelelőbb hely az intézménynek. Szép és frekventált környezetbe került ugyan, de nehézkesen lehet megközelíteni, emellett hamar kiderült, hogy kicsi, és az épületgépészettel is gondok vannak; nem sokkal a megnyitó után eltört az első cső, kicsit később pedig megint történt egy csúnya üzemzavar. Köpeczi Béla, egykori kulturális miniszter alatt megállt a lift, a notabilitás jó fél órát várt a boldog szabadulásra.

Ahogy az idő múlt, lassan a raktározási gondok is egyre sűrűsödtek, már 1996-ban azt jósolták, hogy 2000-re, úgymond, „megtelik a palota”, ráadásul az 1974-ben üzembe helyezett NDK gyártású raktári, de ipari létesítmények számára alkalmas klímaberendezés is hamar elavult, és emiatt egyre többet rendetlenkedik – tavaly például fekete gumiporral terítette be a közelében lévő könyveket –, és hol van már 2000. Mindeközben azzal is szembesülni kellett, hogy a legcsekélyebb átalakítás is borzasztó nehézkes a műemléki kötelezettségek miatt. Az épületszárnyban a nyolcvanas évek óta gyakorlatilag semmilyen értékelhető építészeti, gépészeti beavatkozás nem történt, sőt még a bútorzat is a régi – vagy ha nem, az se jobb. Minderről magunk is meggyőződhettünk, miután az OSZK sajtóreferense, Bóka B. László végigkalauzolt bennünket a házon.

Az ötödik, azaz bejárati szinten kezdjük a szemlét, ahol ugyan módunkban áll elámulni a nyolcvanas években megkomponált renden és pompán, viszont belebotlunk a büfébe, ahol a vendégek barkácsáruházi kertibútorokon relaxálnak. Itt tudjuk meg, hogy eredetileg szó volt egy kétezer férőhelyes étteremről, amely a palota más intézményeinek összes dolgozóját is szeretettel várta volna, de a szót végül elhessegették, pedig mennyivel kényelmesebb volna.

Az olvasóterem is csinos és rendezett, de mint értesülünk, azért sok örömre itt sincs ok. Középtájt időnként bele lehet gebedni a melegbe, a széleken azonban télen majd’ megfagynak a böngészők, olyan rosszak a nyílászárók, emellett időről időre széttörik valakinek a könyöke alatt egy-egy asztal – igaz, hogy svéd–magyar koprodukcióban készültek, de az idő hozzájuk sem volt kíméletes. A harmadik szinten először egy ronda, barna PVC padlószőnyeggel szembesülünk, aztán még rondábban lestrapált ajtókkal, amelyeknek állítólag ráz a kilincsük (statikus elektromosság). A folyosón, a fal mellett kézi taligák várakoznak versenyt egy fénymásolóval és lomtalanításra érett székekkel, asztalokkal.

Benyitunk egy titokzatos vasajtón, amely a Telelift nevet viseli, egy alagsori ktsz hangulatát idéző térben találjuk magunkat, ez a szíve a házat behálózó, síneken futó könyves kocsiknak. Kár, hogy a könyvek küldése időnként nem olyan ritmusban és tempóban sikerül, ahogy szeretnék, mert igaz ugyan, hogy a telelift még nyugatnémet hagyaték, de itt is belépett a jó öreg időtényező: elég gyakran le-leáll, sajnos. A második szinten gyakorlatilag egy raktárral kerülünk ismeretségbe, a göröngyös linóburkolaton átmenetileg mellőzött bútorok várják sorsuk jobbra vagy rosszabbra fordulását, majd személyliftbe szállunk, hogy felkeressük a főigazgatót. A fülke baljósan recseg-ropog, de mint tudomásunkra jut, ez a jobbik eset, mert ha nem recseg, az azt jelenti, hogy megállt. Köpeczi Béla jut az eszünkbe.

Sajó Andrea főigazgató emlékeztet, hogy az elmúlt másfél évtizedben több megoldási javaslat született: volt, aki amellett érvelt, hogy az OSZK-t helyben bővítsék, de a költözésre is akadt terv, az egyik szerint az intézményt Csepelre, az oda álmodott tudásszigetre helyezték volna át. A Fellegi Tamás-féle ötletről szólva azt mondja: el tudná képzelni a könyvtárat a Petőfi és a Lágymányosi híd közé tervezett (Finta József által megálmodott) többszintes gyaloghíd mellett is, amennyiben az új épületet eleve úgy terveznék, hogy az a nemzet könyvtárának adjon otthont. A könyvtár funkciójából adódóan nagyon fontos, hogy tömegközlekedéssel (is) kitűnően meg lehessen közelíteni.

A méret ugyancsak lényeges: az OSZK durván tízmilliós dokumentumállományának a hatodát ma külső raktárakban őrzi, méghozzá tetemes bérleti díjért. Ez kényelmetlen és méltatlan, ráadásul a főigazgató szerint az új épületet nemcsak klaszszikus könyvtárként, hanem – a világtrendnek megfelelően – komplex kínálatot nyújtó kulturális és információs szolgáltató központként kellene megépíteni, így a mai negyvenezer négyzetméter helyett legalább nyolcvanezerre volna szükség ahhoz, hogy minden és mindenki elférjen.

Helyszűke, valamint az egyre jobban elhasználódott (ezért egyre drágábban működtetett) gépészeti berendezések, nehéz megközelíthetőség, műemléki kötelezettségek – sok minden szól tehát az F épület ellen. Például arra sem árt emlékezni, hogy épp tíz évvel ezelőtt, amikor az akkori kormány végül elhalasztotta a Vároldalba szánt mélyraktár megépítését, a raktár létesítésének költségét 2,5 milliárd, a könyvtár felújításának árát további 3,5 milliárd forintra becsülték. A helyzet azóta csak romlott, az árak pedig emelkedtek.

Ugyanakkor a Vár mellett is lehet érvelni. Még iscsak a város legelegánsabb, legpatinásabb és legvonzóbb helyén áll, ami megfelel az intézmény presztízsének, ráadásul a turizmusnak köszönhetően még extra bevételt is hoz – tavaly 40 százalékkal nőtt a kiállításlátogatók és csoportos túrákon részt vevő vendégek száma. Mindent egybevetve: akár marad, akár megy a könyvtár, a cél a Nemzeti Könyvtár hatékony, a mai kor elvárásainak megfelelő működtetése – összegez a főigazgató.

Az olvasótermekben negyedszázad alatt annyi változott, hogy olvasólámpák kerültek a munkaasztalokra