A jelenetek jó része valamiféleképpen kapcsolódik a matematikus előadásához

Tünet Együttes

A színen íróasztal, lámpa, papírszeletek, cédéjátszó. Az asztal mögött Mérő László. Beszélni kezd. Előadást tart. Néha abbahagyja, visszavonul íróasztala mögé, míg a színpadon Cuhorka Emese, Dózsa Ákos, Hadi Júlia, Huzella Júlia, Vadas Zsófia Tamara és Varga Csaba, vagyis a Tünet Együttes tagjai táncolnak. Néha pedig maga is részt vesz a jelenetekben – no nem tánccal, csak egy-egy matematikai probléma illusztrálásával. Noha a tanárembernek egyáltalán nem újszerű helyzet, hogy nagy közönség előtt beszél egy-egy tudományos problémáról, egy színházi este azért mégis egész más, gondolhatnánk. De tévedünk.

Annyiban mindenképpen, hogy Mérőből hiányzik mindenféle teatralitás, a közönségnek való tetszeni vágyás. Hogy egy kollégám jellemzését vegyem kölcsön: nagyon okos, rokonszenves tudós. És van benne valami a német urakból csakúgy, mint Rejtő hőseiből. Akkor is udvariasan mosolyog, akkor is szívélyesen kalauzol, ha a vendégei arra készülnek, hogy kést állítsanak a hátába. Efféle veszély persze nem fenyeget a MU Színházban, ahol Szabó Réka rendezésében a Tünet Együttes, valamint Mérő és Vancsó Ödön közösen adja elő a Véletlen című tudományos ismeretterjesztő táncjátékot. A két matematikus persze nem egyszerre van a színpadon – estéről estére váltják egymást.

Szabó Réka azt mondja, az élete két felét helyezte egy táncszínpadra – hiszen a koreográfus-rendező amúgy matematikus is. Amostani nem az eredeti szereposztás, a darabot 2002 óta folyamatosan játsszák, az évek során többnyire telt házzal ment, és meghívást kapott több nemzetközi fesztiválra is: játszották Sepsiszentgyörgyön, Szabadkán, Kassán és Grazban, utóbbi városban Vancsó Ödön német nyelvű előadásával. Múlt nyáron átadták a színpadot egy fiatalabb generációnak. „Kiöregedtek” belőle. Az történt a darabbal, ami nem gyakran fordul elő a kortárs táncban: kilenc éve folyamatos érdeklődés kíséri. Ezért nem akarták ugyan levenni a repertoárról, de az előző gárda – amelynek egyébként maga a koreográfus is tagja volt – úgy érezte, kicsit elfáradt. – Átnyújtottuk az előadást egy tehetséges fiatal táncos generációnak, akikre egy kicsit át is alakítottuk az előadást, a személyiségükre szabtuk – így Szabó Réka.

Vancsó Ödön és Mérő László természetesen nagyon más személyiség, egészen különböző stílusban tanítanak – ez a különbség már alapvetően mássá teszi a kétféle előadást. A tudósok szabadságot kaptak abban, mikor és miről beszélnek. Nemcsak a bevezető szövegben, amelyben a véletlennel való foglalkozás történetét mesélik el, hanem az egy-egy matematikai problémához egészen konkrétan kapcsolódó szcénákban is. A szöveget természetesen maguk a tudósok írták, a saját szájuk íze szerint magyarázzák meg a matematikai felvetéseket. És sosem ugyanúgy.

– Amit mi csinálunk a Véletlenben, nem színészi munka, hanem tanári. Egy tanár sosem mondja kétszer ugyanazt, míg egy színész természetesen igen – véli Mérő László.

– Nem csak szövegileg, tartalmilag is lényegesen különbözik, amit mondunk. Ami természetes. Ha két tanár tart egy-egy órát a Pithagorasz-tételről, akkor is egészen mások lesznek az órák, ha a Pithagorasz-tétel közben ugyanaz marad – így a tudós. S hogy hogyan kerül a matematikus a színpadra? Hát úgy, hogy Szabó Réka felkéri a szereplésre, neki pedig van kedve hozzá, válaszolja. Elsőre talán azt gondolhatnánk, táncnak és tudománynak nem sok köze van egymáshoz – a Véletlent figyelve azonban az derül ki, hogy csak meg kell találni az összefüggést megteremtő szálakat.

A véletlen nem csak úgy lehet szervezőelv, hogy szabad improvizációt látunk a színpadon. Szabó Rékát például nem a rögtönzés érdekelte szerkesztés közben. A jelenetek jó része valamiféleképpen kapcsolódik a matematikus előadásához, mint például a dobókockás jelenet, amikor a matematikus arra tesz kísérletet, harmincöt dobás során van-e egy olyan pillanat, amikor minden szám páratlan sokszor jön ki. Előzetesen persze egy mátrix segítségével Mérő a falra írva kiszámolja ennek a matematikai valószínűségét (31 százalék). Ezután jön maga a jelenet: harmincöt dobással derítjük ki, hogyan korrelál a valószínűség a valósággal. Mérő dob, majd bemondja a kidobott számot, nyilvánvalóan egytől hatig. Minden táncosnak van egy saját száma. Aki a saját számát hallja, „meghal”, ha újra hallja, „föléled”, és így tovább. Vagyis: ha páratlan sokszor dobják ki az ötöst, akkor ő éppen „halott”. Az egész kísérlet a táncosokra fordítva azt vizsgálta, van-e olyan pillanat a jelenetben, mikor az összes szereplő „halott”, illetve, hogy milyen valószínűséggel következhet be, hogy egyszerre mindannyian mozdulatlanságba merevednek. Szerdán, és talán ezzel nem lövünk le poént, nem volt ilyen pillanat. Vagyis: a nagyobb valószínűségű esemény jött be.

Nincs két egyforma jelenet tehát, hiszen többnyire másképp jönnek ki a számok, minden este más koreográfi át kap a néző, annak függvényében, mit dob ki a matematikus. Másik példa: egy jelenetben a táncosok mozgása, és erre Mérő fel is hívja a figyelmünket, az első sorban ülő nézők nemétől és testtartásától függ. – Ezt is, azt is a véletlen hozza nekünk – mondja Szabó Réka.