– A sajtókönyv azt idézi öntől, hogy a Tamara Drewe nem tipikus Stephen Frears-film.

– Tényleg ekkora hülyeséget mondtam volna? Fogalmam sincs, milyen az a tipikus Stephen Frears-film. Az biztos, hogy a Tamara Drewe forgatását élveztem eddig a legjobban. Most meg rettegek, hogy innen már csak lefelé vezet az út.

– Mi szerzett ekkora örömöt?

– Személyesen ismerem Posy Simmondsot már negyven éve. Még csak a gondolatát érlelgettem annak, hogy fel kéne nőnöm, amikor már barátok voltunk. Briliáns asszony. Rendszeresen olvastam a Tamara Drewe-képregényét, aztán egyszer csak elém tettek egy elképesztően jó forgatókönyvet, amely annak alapján készült. Sokáig nem is értettem, hogy lehetek ilyen mázlista.

– Sokszor hallani, hogy a jó komédia óriási szakmai kihívás.

– A legnehezebb rendezői feladat. A forgatás alatt ugyanis még senki sem tudja, hogy működik-e majd a vásznon. Lehet, hogy amin mi fél órát röhögünk, a moziban kínos csendet eredményez.

–Mikor tudatosult, hogy ez most összejött?

– Technikailag rettentő öszszetett kérdés ez... A lényeg, hogy a vágásnál jöttem csak rá, hogy sikerült a komikumot átemelni a filmbe. Akár egyetlen képkockán is múlhat a megfelelő tempó: ezt most, a Tamara Drewe készítése során tanultam meg.

– Mit szól ahhoz, hogy a kritikusok azt írták, a Tamara Drewe túl könnyű, hogy Cannes-ban szerepeljen?

– Megtisztelő. Sosem dicsértek meg még ennyire.

– Nagyon régen készült igazi, vérbő komédia a brit középosztályról. A Tamara Drewe ezért mindenképpen hiánypótló mű.

– Különösen, mióta Alec Guinness nincs már velünk. Mintha vele a középosztálybeli angol férfi karaktere is meghalt volna. De az is indok lehet, hogy öntudatosak vagyunk, és nem szeretünk magukon röhögni a moziban.

– Mit gondol, miért?

– Lövésem sincs. Erről kérdezzen meg egy szociológust.

– Filmjeiben rengeteg erős női karakter van.

– Mert a nők jobban izgatnak, mint a férfiak. De igazából markáns és sokoldalú színész sincs már Marcello Mastroianni óta. Talán még John Malkovich képes csodákra. A maiak egyébként többnyire csak akciósztárnak jók. Unalmasak.

– A Tamara Drewe a gazdasági válság alatt készült.

– Nem éreztem a válságot. Tudja, a hollywoodi stúdiók a sztárokkal és a 3D-vel biztosították be magukat. Én meg azzal, hogy olcsón dolgozom.

– Mekkora volt a film költségvetése?

– Nem mertem rákérdezni.

– Pedig a főszereplő, Gemma Arterton biztosan nem volt olcsó.

– Amikor aláírta a szerződést, még nem volt sem Bond lány, sem Disney-sztár. Az utóbbi egy évben lett csak híres. Egyébként azért választottam őt, mert nagyon hasonlít a képregényben megrajzolt figurára.

– Igaz, hogy amikor színészeket választ, nem nézi meg a korábbi munkáikat?

– Igen. Amikor John Cusackre osztottam a Pop, csajok, satöbbi főszerepét, elmondta, hogy teljesen megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy addig sosem láttam őt semmiben. A tudatlanság nagy áldás, még a művészeknek is.

– Azért szokott filmeket nézni? Mármint másokéit.

– Csak moziban. Legutóbb a Revansot láttam. Osztrák film, és elképesztően jó volt. De láttam Polanski Szellemíróját is. Amerikai blockbusterekre viszont nem szívesen ülök be. De annak örülök, hogy most felkértek egyre... A tengerentúli alkotók közül Billy Wilder volt rám nagy hatással. Most visszaviszek Hollywoodba egy kis wilderizmust.

– Ha már korábban szóba hozta: készítene 3D-s filmet?

– Az Avatar első tíz percében egészen izgalmasnak tartottam ezt a fajta vizualitást. Szóval a válaszom: egyértelmű nem.

– A királynő című filmje óta találkozott már II. Erzsébettel?

– Nem, soha. Még egy üzenet sem jött tőle. Semmi. De legalább a fejem is a helyén van még.

„Amerikai blockbusterekre nem szívesen ülök be. De annak örülök, hogy most felkértek egyre”