Amikor a racionalitás egy pillanatra szemérmesen kihagy, a levegő pedig az „itt és most” hatásának engedve erre a pillanatra a tüdőbe szorul. Ráadásul ez a Kaptár elsőre csak színes Zsolnay-mozaikkal burkolt lépcsőházfélének tűnik, és annak is csak a pécsi Tudásközpont egyik szárnyában, átkötésnek a könyvtár parkoló felőli hátsó és főbejárata – amúgy két hasonlóan steril és nyomott belmagasságú fogadótér – között, mégis képes átlényegíteni és egyedi izgalommal felruházni ezt az amúgy racionális épületegyüttest.

Mellesleg meg az emblémája lett, olyasmi, amiről mindenki beszél – mint például most én. A tervpályázatot megnyerő Balázs Mihálynak és csapatának (Tatár Balázs, Török Dávid, Már Miklós) sikerült maradandó építészeti jelet is formálnia ott, ahol csak egy halom kisebb-nagyobb tér és funkció összeszervezését várták tőlük. „Térgeometriai feszültséget teremt a síkokból építkező alapstruktúrán belül” – ahogy a szakértő zsűri értékelése fogalmazott, szellemet, metafizikát visz a betonfalak közé – fogalmazok én. Kivételes épület született, amelynek ereje képes előnyre váltani a kényszereket és mellékessé tenni a problémákat is.

A könyvtár és tudásközpont ugyanis egyáltalán nincs problémák nélkül, sőt. Elgondolkodtató/vicces például, hogy a tűzoltóság miért nyittatott ablakot egy ilyen jelentőségű épület főhomlokzatán egy lépcsőházi ventillátornak, de ennél sokkal lényegesebb, mennyire lehetetlen az épület elhelyezése. Mögötte vasútvonal fut, a belvárostól a hatos főút forgalma választja el, közvetlenül előtte pedig benzinkút, autómosó, gyorsétterem meg egy Penny Market, amelyeket talán idővel elköltöztetnek majd innen, de az a hatvanas évekbeli, felújított kollégiumépület mindenképpen marad mellette, amely a kultúrfővárosi év másik nagyberuházásától, a Kodály zene- és konferenciaközponttól elválasztja. Aztán az itt-ott felbukkanó tüzépes anyagokból azt is látni, valamikor elfogyott a pénz, különben nem közepes minőségű járólapokat használtak volna, és a mennyezeten sem műanyagcsíkok mögé rejtették volna a lámpavezetékeket.

De mindez remélhetően ideiglenes (a délkeleti Balokányliget felé is terjeszkedő Zsolnay-negyed talán egységes övezetté formálja majd az újdonságok ma még csak felvonulási területeit) meg mellékes, mert belülről a könyvtár egyszerre tűnik izgalmasnak és visszafogottan ésszerűnek. A Kaptár kemenceszerű tömbje ugyanis mind az öt emelet magasságában áttöri az épület jobb szárnyának belső terét, egyszerre idézve meg olyan távoli helyeket, mint a New York-i Guggenheim múzeum híresen körbefutó lépcsőkaréjai, és kelti az otthonosság érzését is, mintha tényleg egy kemence tövében olvasgathatnánk. (Az üvegfalak miatt amúgy sok a természetes fény és remek a kilátás is a belváros és a Mecsek felé, a kívül fehér Kaptár falán pedig apró ablakszemek, rajtuk apró jutalomjáték az innenső könyvek és a falon túli kerámiaszínek összetükröződése.)

Az épület bal szárnya „szögletesebb”, kívül legszabályosabb oldalával fordul például a mellette lévő kollégium felé, belül, a nagy könyvtári olvasóban viszont másképp, de ugyanolyan erős a térhatás, mint a Kaptár körül. Az alul fekete, felül könnyed fehér színezést felülről beeső fénycsíkok fogják körbe, egyik végében zölden derengő üveghíd, a keleti oldalon pedig a két vízszintes folyosócsík nyugtató hatása – itt jóval kevesebb a Kaptáréhoz hasonló narráció, a derékszögűen szabályosnak és a szabálytalannak mégis egészen más egyensúlya formálódott meg. Pécs kulturális fővárosságának hamarosan vége, jött, pénzt hozott, megy tovább, de ez az épület tartósan és jelentős kisugárzással itt marad.

Elemi térélmény, amelyet csak egy kivételes épület okozhat