Utassy József

Aki a hetvenes években találkozott a kivételes tehetségű Utassy József verseivel, a szabadság és szerelem hőseként emlékezhet rá. Maga is ennek stilizálta magát. Önéletrajzának címével szólva: a kikelet fiának. Március gyermekének, kit tüzek tüzének, forradalomnak szültek, világot fordító erőnek, ahogy Kit koldus hazámnak hívok című versében olvasható. Nem volt nehéz vitalitásának végleteiről, tüntető, mozgósító, lázító beszédéről, akkor vakmerő és robbanékony verseiről Petőfire társítani. Maga is hivatkozott rá, őt akarta ébreszteni: „Én szemfedőlapod lerántom: / kelj föl és járj, Petőfi Sándor! / … / Szedd össze csontjaid barátom: / lopnak a bőség kosarából / … / Talpra Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a szabadságról!” – kiáltozta a hasonlóság, a jogfolytonosság tudatosításával együtt a költő szerepét is megfogalmazva a nagy visszhangot kiváltó Zúg március.

Olvasói persze akkor is eltűnődhettek volna már, hogy mennyire jellemezhető Utassy József költészete ideologikusan. Elég-e tehát a heves közéletiség, a képviseleti beszédmód és ama általánosan elfogadott meggyőződés felől értelmezni, hogy a költő elhívatott, a nemzet lelkiismerete, a nemzet sorsát a maga sorsaként megélő ember, ezért is beszélhet külön felhatalmazás nélkül is a nemzet nevében, képviselheti érdekeit, küzdhet, és küzdenie is kell érte, vagyis beszéde minden helyzetben tett, állásfoglalás, példaadás, útmutatás. Eltűnődhettek volna, de nem tették. Hívei feltétel nélkül rajongtak érte, a politikai hatalom ellenségnek tekintette, mellőzte, cenzúrázta, megjelenését korlátozta, akadályozta, az újabb irodalomelméletek meg-megszólaló hívei pedig mint egy kiürült és immár anakronisztikus hagyomány epigonját utasították el.

Aki most olvassa végig gyűjteményes kötetét, világosan láthatja: Utassy József szuverenitása már a kezdetekben sem tűrte e nagy hatalmú hagyomány kizárólagosságát. Használta toposzait, s jó darabig beszédmódját is, de a lineárisan bontakozó, világra nyíló, fényes dalok közül egyre több nehezedett és sötétedett el, telítődött disszonanciákkal, zárult be, jelezve, hogy ami eddig kívül volt, az belülre kerül, s minden a személyiség terében zajlik le és dől el. Amivel párhuzamosan konfliktusai a műfejlesztés retorikai, poétikai, stilisztikai erőfeszítéseiként jelentek meg, azaz nem a világ és a személyiség, hanem a kifejezés igényei és a kifejezés lehetőségei ütköztek meg minden új versében. A személyes legmélyebb övezeteiben is megjelenő drámairól és tragikusról formarontás, a dallam és ritmus félrefuttatása, megakasztása, a képzettársítási mezőket befelé megnyitó szóalkotás, a fülsértő rímelés, az elbizonytalanított versfejlesztés, a megbontott, konfliktusossá tett logika, a visszafordulás, ismétlés, a refrénszerű szakaszzárás, körkörössé zárt szerkezet beszélt.

A tragikum súlyos betegségeiből, húszéves fia halálából eredt. A drámai a formálás egyre nagyobb erőfeszítéseiből. Az eredeti önfeledt, fantasztikusan rögtönző, érzelmi eseményességgel élő ösztönösség és az egyre határozottabb, mert célját tudó esztétikai megfontolás szembefordulásából, egy összetettebb igény következetes érvényesítéséből. Vagyis Utassy József arra kényszerült és vállalkozott, hogy végleg hátrahagyja a képviseleti hagyományt, életből átlépett az irodalom valóságába, hogy képes legyen végigmondani azt, ami foglalkoztatta.

Ez tette naggyá. Magányossá is. Küzdelmét pedig fölemelővé és megrendítővé.

***

MTI: Végső búcsút vettek a 69 éves korában, hosszas betegség után elhunyt Utassy József költőtől; a Kossuth-díjas művészt kedden temették el lakhelyén, a Zala megyei Rédicsen.

A ravatal mellett a Magyar Írószövetség képviseletében Vasy Géza író, a Kilencek költőcsoportja nevében pedig Péntek Imre mondott elköszönő szavakat.

Vasy Géza úgy fogalmazott, hogy a Kossuth-díjas költőt a Magyar Írószövetség és a teljes írótársadalom siratja, amely a gyászban talán egységessé tud válni. Mint kifejtette, a nemzedéktársak, a világháború szülöttei vallották először Utassy Józsefet a maguk költőjének, felfedezték, olvasták és szavalták a verseit, mert megértették és megérezték, hogy azt mondja ki, amit képviselni szeretnének.

Péntek Imre, a Pannon Tükör című kulturális folyóirat főszerkesztője felidézte, hogy az 1990-es években a budapesti ELTE bölcsészkarán összeállt Kilenceket, "az elérhetetlen föld csapatát" Utassy-csoportként emlegették, mert "ő volt a legérettebb, legkiforrottabb lírikus, akinek a tolla alatt minden dallá vált, játékos ritmusként csengett, beleivódott az emlékezetbe".

A Kossuth-díjas költő temetésen több százan vettek részt. A Magyar Írószövetség a búcsúztatásra külön autóbuszt indított.

Utassy József 1941. március 23-án született Ózdon, 1969-ben egyike volt a "Kilencek" nevű költőcsoport alapítóinak. Betegsége 1974 óta akadályozta a munkában, ennek ellenére megkerülhetetlen lírai életművet hozott létre. 2005-től élt a Zala megyei Rédicsen, ahol súlyos betegségéből felépülve, még öt éven át alkotott. Ebben az időszakban két önálló kötete is megjelent Farkasordító és Ezüst rablánc címmel.

Munkásságáért 1978-ban József Attila-díjjal, 1989-ben és 1996-ban Déry Tibor-jutalommal, 2001-ben Balassi emlékkarddal és babérkoszorúval, 2008-ban Kossut-díjjal, tavaly pedig Bethlen Gábor-díjjal ismerték el. 2001-ben az Év könyve díjat vehette át, 2002-től pedig tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának.

Kossuth-díját a magyar költészet nyelvi és formai megújításában elért eredményeiért és műveiért vehette át.