Ma már a felnőttkorúak negyedének sem mond sokat Széles Lajos neve. Még falujában, a Tolna megyei Nak községben is igaz ez. A napokban arrajárva megkérdeztem a helybélieket, mit hallottak róla: általában hallgatás volt a válasz. Pedig július elején, falunapi ünnepség keretében emlékszobát és kőtáblát kapott Nakon a 600 lelkes település szülöttje. A tábla rögzítése után derült csak ki, hogy az egyik, kőbe vésett szám hibás, ugyanis Széles Lajos 1897-ben látta meg a napvilágot, nem ’98-ban, mint az a táblán áll.

Mindegy, a gesztus szép, s a hiba sem bosszantó, inkább bájos. A – naki tájház felújítása miatt egyelőre a polgármesteri hivatalba bezsúfolt – minikiállítás pontosan beszél Lajos bácsiról. Megtudhatjuk, hogy a borbélynak tanult fiatalember már 17 évesen harcolt az első világháborúban, és az orosz fronton fogságba esett. Túlélte, hazajött, megnősült, dolgozott, aztán a világválság elől feleségével együtt „kitántorgott Amerikába.” Uruguayban telepedett le, Montevideóban borbélyműhelyt nyitott, és megalapítója, majd elnöke lett szakmája országos szakszervezetének. Sok barátot szerzett, szép háza és autója volt, szabadidejében vadászott és füveket gyűjtött. Betegségek és sebek kezelésére használta a növényekből készített oldatokat és kenőcsöket. 1957-ben két barátja megégett egy balesetben, s akkor elhatározta, hogy ideje javát az égési sérülések gyógyítására kikísérletezett szer tökéletesítésére fordítja. Pár évvel később kész lett a szer, és Széles Lajos úgy döntött, hogy elhozza Magyarországnak. 1964-ben hazatelepült.

Nakon vett házat, és a környéken hamar elterjedt, hogy Lajos bácsi gyógyítani képes az égési sérüléseket és más sebeket. Ingyen kezelt mindenkit, ezért is megbecsülés övezte. A helyi orvos már 1966-ban leírta, hogy Széles Lajos készítményei csökkentik az égési sérülések okozta fájdalmakat, és gyorsítják a bőr gyógyulását. 1978-ban Vitray Tamás műsora ismertté tette Lajos bácsit. Befolyásos emberek, no és a Hazafias Népfront is támogatta, hogy Széles Lajos szerét fogadja be vagy legalább próbálja ki a magyar egészségügy. A küzdelem 1988-ban ért véget: akkor törzskönyvezték a nyugdíjas borbély oldatát. Addigra már sok országban – így Mexikóban és a Szovjetunióban is – megtették ugyanezt.

Ma a hazai gyógyszertárak szinte mindegyikében kapható a Széles találmányából kifejlesztett Irix, és a patikusok azt mondják, keresett, sikeres készítmény. Ettől még a bőrgyógyászok közül ma is sokan iróniával beszélnek a szerről, sőt egyikük nemrég azt mondta nekem: inkább a hideg vizet ajánlja.

Széles Lajos utolsó éveit Dombóváron töltötte, ott vett egy kétszobás panellakást találmánya bevételéből. Csalódottsága zárkózottá tette őt, senkit sem fogadott, 1990-ben azonban egy kis csellel (az ebédhordója mellé szegődve) bejutottam hozzá. Barátsággal betessékelt, mesélt a múltjáról, elénekelte kedves nótáit, de azt már nem viselte jól, amikor gondozója arról kezdett beszélni, hogy Lajos bácsinak mennyi jó szere van még. Az egyik például elmulasztotta a fogfájást.

– Azt is kéne árulni a patikában, meg a többit is mind! –harsogta az asszony lelkesen.

– Hagyd már, azokból nem lesz semmi, nincs már erőm hozzá, elviszem őket magammal.

Széles Lajos két év múlva meghalt. A róla szóló, szerény tárlat aligha lesz turistalátványosság, ám egy kicsi, eldugott falu lakói önérzetet meríthetnek belőle, és a borbélylegény sorsát megismerve elhitethetik magukkal, hogy mindig van remény. Na nem sok, de azért van.

A minikiállítás mindent elmond Széles Lajosról