Magasan ülő béka
A cím alighanem többet mond a darabnál. Parti Nagy Lajos magyar változata pedig még többet. Az eloroszosított magyar szleng precízen kifejezi, milyen nyomot hagyott a magyar néplélekben a szovjet érdekszférában eltöltött bő négy évtized. A látszat szerint nem túl mélyet. Erről tanúskodik az az interjúmontázs is, amelylyel az előadás indul. Az össznépi tudatlanság, amnézia demonstrálása mindig hálás, ezúttal azonban némelyik megszólalás jól jellemzi tudathasadásos viszonyunkat nem túl távoli múltunkhoz. Többet mond egy-egy elnyögdécselt emlékfoszlány, mint az utána következő egész darab.
Az ugyanis az egykori teljhatalmú főtitkár lányáról, Galina Brezsnyeváról szól. Meg a nagy orosz lélekről, amelynek szélességét és mélységét a szentendrei verzió szerint tévéshow-ban fellépő idős hölgy pezsgővel és vodkával is módszeresen növeli. A szlovák Peter Pavlac írói látomása szerint a „vörös hercegnő” sajátos békaperspektívából látja a világot. A magasan ülő békáéból. Az egykori szovjet elit édes életéről mesél a lázadó szelleműnek tekintett öreg hölgy. Emlékeit férjekről és szerelmekről, bulikról, orgiákról főképp pezsgőről és kaviárról, no meg az elmaradhatatlan atyai beavatkozásokról. Galina lázadásában különben nem volt semmi elvi vagy politikai. Nem az értelme, inkább az érzékei tiltakoztak a nómenklatúra zárt világának képmutató szokásrendje ellen. A művészek, főképp a cirkusz vonzotta. Excentrikus és exhibicionista lehetett. A darab szerint mindig is bohóc szeretett volna lenni. Jórészt a cirkusz és a színház világából szedte férjeit és szeretőit is.
De bármennyire kilógott is a szovjet elitből, mégis annak jellegzetes gyermeke volt: miközben folyton felrúgta a normákat, szorosan kötődött ahhoz a körhöz, amelyből származott. Állandóan konfliktusban volt apjával, ám éppoly állandóan csodálta is hatalmas, erős, mindent és mindenkit lehengerlő egyéniségét. Nem a hatalom és a luxus ellen lázadt, azt maga is imádta. A szovjet rendszer lebontóit, főképp Gorbacsovot és még inkább a feleségét, Raiszát gyűlölte, a rendszer áldozatait, a nyomorgó köznépet pedig megvetette. A nép bálványát, Alla Pugacsovát meg egyszerűen a riválisának tekintette. Mindez persze már Pavlac írói hipotézise, amire bizonyára egészen jó kis darab is épülhetne, ha a szerző nem tévesztené össze hősének kiszámíthatatlanságát a mű megkomponálatlanságával, a főszereplő szeszélyességét elbeszélésének kiszámíthatatlanságával, a fordulatok akadozó ötletszerűségével. Mindennek ellenére nem nehéz belelátni e szövegbe a nagy szerep lehetőségét, nem csoda, hogy Csákányi Esztert és alkotótársait elcsábította a mű. Kihozni belőle azonban a valóban nagy alakítást szinte lehetetlen. Hiányzik hozzá a megírt figura emberi hitele, az eljátszott történet igazi drámaisága.
Csákányi Eszter mégis bizonyítja színészi mindentudását. Nagy szélsőségek ábrázolására éppúgy képes, mint fimon árnyalatok közötti váltásokra, átmenetekre. Khell Zsolt egyszerű stúdióbelsőt ábrázoló díszletében, az Izsák Lili tervezte, a szovjet korszak ízléshiányát csodásan összefoglaló, rikító zöld ruhában láthatjuk egy durva viselkedése alatt nagy érzéseket, erős szenvedélyeket hordozó asszony jellemének ezer színét, miközben a színésznő erejéből bravúros betétmutatványokra is futja. Mégis, a kivetítőn közelről megmutatott arca mindennél többet mond arról az emberi tragédiáról, amely sorsának elbeszéléséből kimaradt. Az ifjú Molnár Áron egyfelől gondosan őrzi a riporteri személytelenséget, másfelől nemcsak tűri, de finom reakciókkal kommentálja is partnere viselkedését. A színlap alkotótársnak nevezi a rendező Ardai Petrát. Munkája valóban beleolvad a többiekébe. Abba, hogy az előadás nemcsak a nagy mélységeket, de a nagyobb ízléstelenségeket is elkerüli.
