Zene az ízlelőbimbóknak
Megaplakátok és oldalas hirdetések nélkül is pillanatok alatt elfogytak a jegyek a Dolce Vocére. A különös cím gasztrokoncertet ígért népek zenéire, desszertjeire. Ülünk a Pesti Lámpás Étterem és Kávéház átriumos kertjében, körbe-körbe asztalok.Nem tudjuk, jó helyet választottunk-e, mert nincs színpad, és semmi sem utal arra, merre kell majd fordulni. Hogy rosszul választottunk, az csak három percre ötlött fel bennünk, amikor a tér közepén a desszerteket kreáló Mautner Zsófia, a Chili&Vanilia blog szerzője éppen a programról beszélt – mikrofon nélkül. Körülbelül ennyit kaptunk el belőle: az óramutató irányában….
Hogy ez pontosan mit is jelent, akkor nyer értelmet, amikor kihozzák a hófehér tányért – rajta hat édességfalattal. Mindenki a menüsort próbálja párhuzamba állítani a kínálattal. A mellettem ülő kolléga, megfejtése eredményeként, egy dolgot hiányol: az Itáliához kapcsolódó Sorbettót. Aztán gyorsan rájövünk, azért nem hozzák ki előre, mert ahogy ez a sorbet-knál szokás, elolvadna. Aztán, később, amikor megérkezik pálinkás pohárban szervírozva a jéghideg málnás-rózsás-pezsgős sörbet, jön vele a „húúúazanyját”-érzés is.
Több mint két tucat fiatal sétál eközben az asztalok között. A Soharóza. Hogy kik is ők, azt ők maguk így írták körül: „Előző életünkben kórusnak hívtuk volna magunkat. Talán énekegyüttesnek. Emberek halmaza, akik szájukat tátván hangot adnak ki torkukon, testüregeiket rezegtetve. Tényleg valami ilyesmit próbálunk csinálni. A kérdés itt viszont inkább az, hogy MI jön ki a szánkon. És hogy mielőtt a hangszálainkhoz jutott volna az a VALAMI, milyen erjedési folyamatokon ment keresztül a testünkben. Mert ez a gondosan érlelt valami… ez a mi zenénk.”
Az éneklésben, zenélésben új utakat kereső Soharóza 2008 őszén alakult, a Szputnyik Hajózási Társaság vezetője, Bodó Viktor buzdítására. A nevüket egy akkor kilenc hónapos kisbaba, Soha Róza után vették fel, aki az indulásuk legmeghatározóbb előadásán ott volt egy budapesti, Frankel Leó úti bérházban. Az együttes nemcsak bérházkoncertet adott korábban, hanem például szlengkórusként is énekelt a Szemlő-hegyi barlangban.
A soharózások jönnek-mennek, énekelnek, összehajolnak, a nézők fülébe súgják köszönésképpen, hogy „Trinidad! / And the big Mississippi / and the town Honolulu / and the lake Titicaca, / the Popocatepetl is not in Canada…”, Ez Ernst Toch Földrajzi fúgája. Nem egyenmatrózban, vagy estélyiben-öltönyben szerepelnek, hanem feketepiros összeállításban. Hol az öv a piros, hol a nadrág, egy bojt, esetleg a nyaklánc, a hatalmas ruhadísz. A sétadalban térhatású a zenéjük, aztán összeállnak kórussá, és eléjük lép az együttest vezető Halas Dóra, a Zeneakadémián doktoráló karnagy.
A receptekkel, dalszövegekkel pazarul összeállított műsorfüzet menüsora arab hangszőnyeget, bolgár aszimmetrikus ritmust, török piaci káoszt, harcos és szerelmes madrigált, gamelán zenekart emberi hangszálakra, ugandai zsidó altatót, Kreol mise két tételét és jól kiérdemelt dunántúli tercet ígér. És meg is kapjuk mindet, miközben a hozzá kapcsolódó ínyencségeket majszoljuk. Olyan jó az elején az ezerízű kecskesajttorta paprikával, borágóvirággal és a bolgár népdal a paprikaültetésről, hogy itt meg is állnék. De nem lehet. Jól megkomponált párosok követik egymást szinte megállás nélkül.
Kényesen vigyázott az egységre az ötletgazda Mautner Zsófia, a dalokból egy-egy jellemző szót, témát át is emelt az adott ország desszertjébe. Például a török, grízzel készült, narancsos-kardamomos-szegfűborsos sziruppal átitatott piskóta tetejére répaszál került, mert a soharózások zöldségzenekarral bolondították meg a török piaci káoszt. Doboltak a dinnyén, spárgatököt ütögettek, répapánsípot fújtak, és hálóba kötött héjas diókat csörgettek.
Az édességekhez két exkluzív vendégséfet hívtak: a különböző alapanyagok és főzési technikák ötvözésére épülő fúziós konyhaművészetben otthonosan mozgó Segal Viktort és a csodamestercukrász Mihályi Lászlót. Segal nemrég Délkelet-Ázsiában gyűjtött gasztroinspirációkat, nem véletlen, hogy a wayang (árny)játékhoz kókusztejes indonéz palacsintát készített. A fél várost bejárták, hogy találjanak autentikus alapanyagot, pandanlevelet például, amely almazöldre színezi a kis kókuszos-pálmacukros töltelékű tekercset. Még az indonéz nagykövet séfjét is megkérdezték, ő sem tudott pesti lelőhelyet. Így maradt a zöld ételfesték. És hogy biztosak legyenek, jól sikerült a saját palacsintájuk, összevetették a Múzeumok Éjszakáján, a Néprajzi Múzeum indonézestjén árulttal. A palacsintát Mihályi, a fekete-afrikai törzsi énekekhez készített krémes csokoládé bonbonja követte hetvenöt százalékos kakaótartalmú tanzániai csokiból, kakaóbabbal.
Talán csak az utolsó csemege, a sóskaramelles tetejű Dulce de leche tetszett kevésbé, no meg az, hogy az utolsó falat után már csak egy zene jött: egy dunántúli terc, amelyben a magyar vénasszonyokat froclizta, amúgy zseniálisan, a Soharóza.
