Pejó Róbert

Mozinet

– Öt éve bemutatott előző mozija, a Dallas Pashamende a társadalom peremén túl, szeméttelepen élők körében játszódik. Mostani koprodukciós kamarafilmjét viszont a jómódú középosztály luxuskörnyezetében forgatta. Mennyire érdekes az ön számára ez a miliő?

– A látszat ellenére ez a történet hasonlít az előzőhöz. A Dallas…-ban a szeméttelepen élők küzdenek az életükért, az emberségükért. És ez a filmem is szemétről szól: a lelki „szemétről”. Négy ember bensője fordul ki egy gyerekgyilkosság kapcsán.

– Thriller vagy pszichodráma?

– Inkább drámaként jellemezném, mint thrillerként, mert az emberi kapcsolatokon van a hangsúly.

– A néző „dupla fenekű” filmként láthatja: ez is, az is.

– Elfogadom, de ami igazán érdekelt: nem működnek ezek a kapcsolatok. A film arról szól, mennyire eltávolodnak egymástól a figurák egy valóban steril környezetben, egy tóparti nyaralóban, amelyet sűrű nádas vesz körül. Érződik a kontraszt a környező természet harmóniája és a szereplők benső diszharmóniája között.

– De a közöttük kialakuló konfliktust nem véletlenül köti ehhez a középosztályi csoporthoz.

– Ez igaz. Modern, mai világra jellemző karaktereket akartam megmutatni, a maguk drámáival, életük sötét oldalával. Hogy mennyire nem őszinték, mennyire nem figyelnek egymásra, felszínesek. Nem célom, hogy feltárjam a figurák előtörténetét, mert az a fontos, milyen érzelmeket vált ki belőlük egy rendkívüli, drámai esemény, a gyerekgyilkosság. Mindössze annyi derül ki az előzményekből, hogy négyük közül hárman barátok voltak korábban, a negyedik pedig, a Gryllus Dorka alakította Szonja kívülről nézi őket, végig az ő szemével látjuk a történetet. És ő az, akivel azonosulni tudunk.

– A film Thomas Glavinic Ausztriában nagy sikerű könyve, A kamerás gyilkos alapján készült. Mennyire követte a regényt?

– Glavinicé egyes szám első személyben íródott gondolati mű, amelyet filmen szinte lehetetlen hűen visszaadni. A történet magját vettük ki. A regényből erős médiakritika is érződik, amelyről a szerző azt mondta, nem a média a lényeges, hanem az ember. Mert a kritizálandó médiajelenséget az ember hozza létre és igényli, a maga rosszabbik énjével. Persze, eltelt két évtized a regény megírása óta, és változott a média világa is, amit a Czukor show című film is jól illusztrál. Én nem ezzel akartam foglalkozni, inkább azt a manipulációt mutatom be, amelylyel az emberek egymás közötti játszmáikban élnek. Rendezőként magam is „manipulálom” kicsit a nézőket: a hollywoodi sémák alapján próbálnak nézni egy-egy helyzetet, de másként alakulnak a dolgok.

– Külföldi színészek mellett ismét fontos szerepet bízott Gryllus Dorkára. Csipetnyivel naivabb figurát hoz a kelleténél…

– Inkább fejlődik a cselekmény során. Szerelmes, és sokáig bízik a párjában, de a végén mégis nemet tud mondani. Ez a lényeg. Szerintem Dorkát színészként félreismerik némelykor. Férfi faló vampot csinálnak belőle, holott nagy tehetsége van a tiszta karakterek finomhangolású alakítására. Úgy érzem, erre most lehetősége nyílott.

– Ausztriában már bemutatták a Látogatást. Milyen a közönségvisszhang?

– A film megosztotta a nézőket. Egyesek nagyon szerették, másoknak nagyon nem tetszett. De a könyv is – amely a filmhez képest brutálisabb jeleneteket tartalmaz –, erős érzelmeket váltott ki annak idején.