Magyarország – fesztiválország
– Tíz éve nem járok a Szigetre. Vagy tizenegy. Nincs értelme – mondja egy pesti középkrimóban László, foglalkozására nézve kiöregedett punk. Szerinte ott halt meg („kurvult el”) az egész, amikor multicégek kezdték szponzorálni az egykor Diáksziget néven indult óbudai őrületet. Mikor figyelmeztetem, hogy az kicsit régebben volt, megrántja a vállát: az mindegy. A lényeg, hogy nem jár.
Ő tudja. Mindenesetre valóban van abban valamimegkapó, hogy az egykor az alternativitás minden jegyét magán viselő (kis büdzsé, félig vagy tán egészen underground zenekarok túlsúlya, valamiféle ezoterikus összekacsintás, zenei ellenzékiség) magán viselő Sziget az évtizedek alatt Magyarország legnagyobb ilyen jellegű rendezvényévé nőtte ki magát. A félig vagy tán egészen underground zenekarok ugyan nem tűntek el, csak közben tele van molinózva, reklámtáblázva, hoszteszezve, franchise-olva az egész óbudai Hajógyári-sziget – ennyiben mindenképpen igazat kell adnunk Lászlónak. (Akinek amúgy kicsit nyugodtabb évei voltak, mikor nem üdítő, hanem sörgyártó cég volt a Sziget főszponzora – igaz, akkor sem ment ki.)
A Szigetből nagyvállalkozás lett, csakhogy nincs ezzel egyedül. Az óbudai rendezvényt koordináló iroda egy másik rendezvénye is kinőtte magát az évek során: a soproni VOLT Fesztivált 1993-ban rendezték meg először, 2002 óta „gondozza” a Sziget. A kezdetekkor mindössze öt fellépővel indultak, nyolcszáz fős közönség előtt játszottak a zenekarok. Ma meg már 15 hektáron zúznak a hazai és világsztárok a Lövér kempingben, úgy nyolcvan-százezer ember előtt összesen. A kétezres évek közepén indult Balaton Soundnak kicsit rövidebb felfutási idő jutott: szinte azonnal az ország egyik meghatározó fesztiváljává vált, köszönhetően annak, hogy a Zamárdiban fellépők többnyire az elektronikus műfajt képviselik, ilyen fesztiválból pedig országos szinten finoman szólva is kevés van.
Másféléből viszont annál több akad: a kulturális újságíró majd minden nap kap egy meghívót, közleményt, felhívást, szelíd fenyegetést, könyörgést valamilyen feszttel kapcsolatban. És évről évre szinte óraműpontossággal meg tudjuk jósolni azt is, mikor kondítja meg a vészharangot egy-egy szervező, nincs pénz az idei happeningre – legtöbbször aztán az utolsó utáni pillanatban végül megmenti valaki az „együttlétet”.
Hogy fesztiválország lettünk, remekül mutatja a Magyar Turizmus Rt. legújabb, reprezentatív felmérése is, amelyből az is kiderül, egyre népszerűbbek ezek a rendezvények. Például abból, hogy tíz honfitársunkból kilenc csípőből meg tud nevezni legalább egy fesztivált: a két legismertebb a Sziget és a debreceni Virágkarnevál. Az ismertségi rangsorban a következő Budapesti Tavaszi Fesztivál, aztán a VOLT, a Hegyalja, és fesztiválszámba megy a Mohácsi Busójárás is. Hetedik a sorban a Művészetek Völgye, utána a Miskolci Kocsonyafesztivál következik, majd a Szegedi Szabadtéri Játékok, a tízes lajstrom utolsó szereplője pedig a Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztivál. A legnépszerűbb fesztiválok tízes listájára viszont beverekedte magát például a Szegedi Ifjúsági Napok, a Csabai Kolbászfesztivál és a Víz, Zene, Virágfesztivál is.
Fesztiválországhoz fesztiválnép dukál: a kutatásból kiderül, hogy a magyarok kétharmada tervez idén fesztivállátogatást, azok aránya pedig, akik utaznának is egy ilyen rendezvény kedvéért, meghaladja az ötven százalékot. Ráadásul minden harmadik megkérdezett kimondottan fesztiválrajongónak tartja magát, és mindössze a „lakosság” egynegyede utasítja el kerek perec a fesztlátogatást. Ők többnyire higiénés okokra hivatkoznak, meg arra, hogy gyerekekkel bizony nehéz megközelíteni egy-egy rendezvényt.
Ez utóbbi tény annak fényében különösen érdekes, hogy azok közül, akik viszont mégis elmennek valamilyen fesztiválra, minden nyolcadik polgár útra is kel ezért, és nem sajnálja az utazásra szánt időt, pénzt.
Pénz – na abból aztán rengeteget el tudunk költeni egy-egy fesztivál alkalmával. Például szállásra, hiszen csak kétharmadnyian vannak azok, akik az egynapos, utazom-visszajövök módszert választják. Mindez személyenként (kerekítve) 8900 forintos költést jelent. Ennél persze jóval többet el tudunk verni mondjuk egy könnyűzenei fesztiválon. Nem nehéz: sok esetben már a belépődíjak is meghaladják ezt a kábé 9000-es összeget.
A felkeresett fesztiválok típusa igen változtatos. A legtöbben a gasztronómiai seregszemlékre esküsznek (30,8 százalék), ezután a könnyűzeneiek jönnek (18,6 százalék). Ez az adat első blikkre elég meglepő, de jön a megvilágosodás: az, hogy a hangos zenei fesztiválok körül van a legnagyobb hírverés, még nem jelenti, hogy népszerűség terén is ők diadalmaskodnak a magyarok körében. Másfelől pedig: a valóban nemzetközivé nőtt fesztiválok esetében csalóka tud lenni az örömködés az újabb és újabb „látogatottsági csúcsok” megdöntése felett. Ezeken a fesztiválokon ugyanis, például a Szigeten, legalább annyi külföldi szót hallunk, mint magyart.
