Kardos Róbert a Férfi és Varga Anikó a Nő szerepében

Népszabadság - Reviczky Zsolt

A norvég szerző 1998-ból való szövege, az Őszi álom vers, ha nem is a színpadokon megszokott rímtelen jambus vagy rímes alexandrin, hanem szabadvers. Nemcsak az írásképből derül ez ki, a sorok tördeléséből, az írásjelek elhagyásából, hanem a zenei és a gondolatritmusból is. Ettől lesznek a köznapi mondatok titokzatosak, sejtelmesek, költőiek. Az önmagában semmitmondó történet ettől lehet súlyos, félelmetes, megrázó. Mert amit tárgyszerűen megtudhatunk a temetői találkozások, beszélgetések sorozatából, az nem sok, és az is közhelyes és vázlatos. Egy férfi találkozik egy nővel, miatta elhagyja feleségét és fiát, a nagyanyja temetésén az új asszonyt bemutatja a szüleinek, majd a fia és apja is meghal, s végül ő maga is. Semmi érdekeset nem tudunk meg, a csak a legfontosabbakat, legáltalánosabbakat, a szinte mindenkiben közöseket. A történet egyedi és megismételhetetlen attól lesz, ahogyan elmondják, ahogyan szereplői beszélnek, azaz ahogyan nemet közben egyben értelmezik is önmagukat, szándékaikat, vágyaikat, aggodalmaikat. Nagyon finom, rejtett rezdülésekben nyilatkoznak meg a szabványéletek mögött megbúvó személyiségek, az egyensorsok mögött rejtőzködő bonyolult, különös lelki folyamatok.

A Bárka stúdiótermében prózában beszélnek. Szabó Máté rendezői segítségével lelki rugókat, racionális összefüggéseket, rendesen kitalált figurákat, hagyományos jellemeket és szituációkat keresnek a színészek. Reménytelenül, de ez már szinte mindegy. Gesztusokkal, érintésekkel, simogatásokkal, mosolyokkal próbálják kiegészíteni a szöveget, eltüntetni a vélt hiányokat. Ebben Varjú Olga a legerősebb, élénken színezett jellemrajzot ad az anyáról, akinek minden semlegesnek szánt szavából aggódó és szemrehányó fullánkok merednek ki. Gados Béla a kevés szavú apát egyszerűen elrejti, Varga Anikó nevetős derűvel fedi el az új feleség minden titkát, Moldvai Kiss Andrea gyászos kísértetként hordozza a régi asszony fájdalmait. Kardos Róberten valami hideglelős vonaglás fut végig, mielőtt belekezd a szerepbe, amelyet aztán becsületes mértéktartással illusztrál, egy bizonytalankodó, minden viszonyban kelletlenkedő, jelentéktelen férfit mutatva. Hiányzik belőle azaz érzékenység, amitől e férfi számára a puszta létezés magában is hatalmas súlyt jelent. Az, ami a szöveg finomszerkezetéből, belső, versszerű struktúrájából lenne kibontható.

Egyebek közt az idő kezeléséből, amely egyébként nem különösebben bonyolult. Folyik és összefolyik az élet. A különböző időkben játszódó temetői jelenetek időrendben következnek, de nem válnak szét. Az előadás pedig nem is próbálkozik azzal, hogy akár látványbeli, akár színészi eszközökkel éreztesse az idő múlását. A költőiségétől megfosztott szöveg viszont erre önmagában alkalmatlan. A rendezés inkább egyéb, felesleges eszközökkel pepecsel. Mi, nézők a terem közepén, forgószékeken ülünk, körülöttünk emelvényen képernyők vibrálnak, illetve olykor az éppen folyó játékot mutatják, máskor régebbi jelenetekre utalnak. A színészek hol közénk jönnek, mintha mi lennénk a temetői fejfák, többnyire azonban körbe-körbe játszanak, hogy forgolódhassunk. Néha keresztbe beszélnek egymással, ilyenkor kapkodhatjuk a fejünket és az ülőkénket. Gadus Erika a díszlet és a jelmezek tervezője egy paddal jelzi a temetőt, némi avarral és a szereplőkre adott átmeneti kabátokkal az őszt. A bejárattal szemben pedig egy fehér oszlopsor talán valami magasztosabbra figyelmeztet.

Valószínűleg mindarra, ami az előadásból hiányzik.