Hála az égnek, itt senki sem hősködik
Olyan film, amelynek a címére is oda kell figyelni, mert ez tartja öszsze az egészet, csupa elveszett lélek bolyong a tengerparton, ahol magasfeszültségű vezetéket szerelnek. A legelveszettebb, vagy talán csak a leginkább átélhetően elveszett a magyar vendégmunkás, Szabolcs, mokány, alföldi gyerek, bajusszal, hoszszú hajjal, és tökéletesen idegenül az őt körülvevő világban. De muszáj kint lennie, mert csak ott kap annyi pénzt, amennyiből legalább egy 86-os, lepukkant sportkocsit megvehet. Muszáj kint lenni, pedig ezen a helyen se kimondani, se leírni nem tudják a nevét (emiatt érdemes elolvasni a filmhez kapcsolódó kommenteket: a nyugat-európai nézőknek sincs elképzelésük, hogyan kell leírni a Szabolcs nevet, mi több, a stáblistán is öszszecserélték a betűket, kifogunk a művelt nyugaton a keresztneveinkkel).

Vannak otthonosabban elveszettek is a filmben, egy kislány, aki bemegy az iskola kapuján, és azzal a lendülettel jön is ki, téblábol a városban, az út mellett gyűjtögeti az elütött állatokat. Az anyja, aki átlagéletet szeretne, ehelyett vándoréletet él a férjével, ő viszont végzettség nélküli mérnökként szerelgeti a távvezetékeket. Valami kis történetkezdemény indul, hogy mintha összebarátkozna a két férfi, társak lesznek a vállalatnál, mi persze tudjuk, hogy ez csak kényszer, a flamandnak szüksége van Szabolcs végzettséget igazoló papírjára, Szabolcsnak meg emberekre lenne szüksége, akikkel legalább tört angolsággal beszélhetne. Ha valaki azt érzi, hogy nem lesz ennek jó vége, azt nem csalják meg az előérzetei.

De a közepéig jó. Erős a rendezői akarat, Caroline Strubbe kipréseli Hajdu Zoltán Miklósból az alakítást, de a préselés a karakterbe is beleépül, ráismerünk elveszett magunkra, még ha a figura kilátástalansága egy idő után a filmet is kilátástalanná teszi, megkönnyebbülés, hogy vége van.

A George Clooney rendezte vígjátékban igazi sztárparádét láthatunk Kevin Spacey-től...
Forgalmazó - Fórum Hungary Ezzel a lendülettel akár át is ülhetünk a Kecskebűvölőkre, egy olyan moziba, ahol semmiben sem ismerhetünk magunkra, amerikai film, az öbölháború a környezete, hála az égnek egyáltalán nem hősködnek, bár – nem tehetnek róla – kénytelenek az erősek nézőpontjából megmutatni a világot. Azzal a tanulsággal, hogy az erősek sem erősek, az újságíró a lelépett feleségének akar imponálni, azért megy oda, a többi meg egy csapat idétlen, akik alternatív hadviselési módokkal kísérleteznek, és néha be is jön nekik. De inkább nem. Persze, ezek a viccesebb esetek, amikor a transzba esett katonamédiumtól azt kérdik, hol van Noriega tábornok, és ő síron túli hangon azt nyögi: kérdezzék meg Angela Lansburyt.

Nem vagyok benne biztos, hogy minden poén érthető itthon is, de a java bizonyosan, a színészek parádésak, és csupa olyan hollywoodi arc, akiért nem kínos lelkesedni, a már említett bajszosokon kívül még Jeff Bridges játszik, szakállal. Ami a nőket illeti… de nők nincsenek is a filmben. Nem is tudom, hogy akkor ez nőknek vagy férfiaknak szól-e inkább. Akinek ütközik a bajusza, annak biztosan.