Kellékpénz Kabos Gyulával. Akvarell, 78x172 mm (1990)

Ennek a klasszikus igénynek a letéteményese Vagyóczky Károly. Nem minden pénzünk minden munkafázisát ő végezte az utóbbi évtizedekben, de csaknem, és amint ez a Keleti Károly utcában is látható, minden mostani produktumban meghatározó volt grafikusi közreműködése. Az alázata, szakértelme, ízlése és kultúrája, mindaz, ami ehhez a hagyománytisztelő és oly kevéssé ünnepelt mestermunkához kell.

Vagyóczkynak volt miről lemondania. A kortársak még tudják, a későbbiek katalógusokban, lassan művészettörténetekben is megtalálják azokat az értékeket, amelyekkel a hatvanhatban végzett grafikus a köztudatba berobbant. A magyar művészet megújulásának, egyszersmind a popart mindent hordó felkavarodásának időszaka ez, amelyben a friss diplomás, azonnal Derkovits-ösztöndíjjal méltányolt művész szerephez jut. Szereplése azonban sajátos. Mert igaz ugyan, hogy az ő lapjain is a mindent lehengerlő valóságelemek – akkor egy-egy Einstein-portré, újságlap, a mostani kiállításon festéktubus, csomag, papírgalacsin – jelenik meg, ezeknek azonban különleges ereje és csendje van. Egyfelől a megjelenítés mintha a pop brutálisan részletező megjelenítésénél is aggályosabb, ha tetszik, mellbevágóbb volna. Másfelől e brutalitást elemeli, ha úgy tetszik, tompítja a mindenkori technikai tökéletesség.

Nem tudható, a pop-artnak volt-e sok Vagyóczky műgondja, vagy Vagyóczky elégelte-e meg a pop provokációit, amikor váltott. Mindenesetre ritkultak a képgrafikák és a kiállítási szereplések akkortól, hogy hozzálátott a pénz-, majd a bélyegtervezéshez. Az bizonyosra vehető, mert az eredményen évtizedek óta látszik, hogy mindig kötöttséget kereső, régi mesterek remekléseit megcélzó intellektusának nagy csábítás lehetett ez a ma mindennél szabályozottabb grafikai alkotómód. S az is bizonyos, hogy e szabályok között életművet alkotott.

Az eredmény ott van mindenkinek a pénztárcájában. A hozzávezető utat – csupán a művészi fázisokat – a kiállítás jól szemlélteti. Nem látszanak azok a pénzpolitikai, biztonsági és technikai feltételek, amelyeket a grafikusnak mind be kellett tartania, de jól látható, miként lehetett-kellett ezek között grafikát alkotni. Először vízfestékkel, amellyel a bankjegytervek készülnek. S amelyeknek egyszerre kell tartalmazniuk azt a motívumot, portrét, amelyet a pénzre szántak, azt a bonyolult díszítménysort, amely a karaktert és a biztonságot adja, továbbá azt a lenyűgöző akvarelltechnikát, amellyel a terv elkészül. Nem kevésbé az a grafitmunka, amellyel a pénzre kerülő férfiak portréit megrajzolta (delineavit). Széchenyi minden hajszála külön-külön, Deák mögött a háttér, amely az alaktól egyenként felrakott pontokban válik el –minderre szükség van ahhoz, hogy a rajzból rézmetszet készüljön. Bizonyára a meghívón is látható nagyító alatt, mert a kiállított metszetek olyan gazdagok, hogy a vonalak sűrűjét, a metszés árkait és a sötétedések keresztvonalait szinte ujjbegyén érzi a néző.

Mindez bravúr, a mesterség magasiskolája. Ám korántsem akrobatika. Nem tudni, hogyan történik, de van egy pillanat, amikor a technika anyag fölöttivé válik, amikor műgond, hozzáértés és azonosulás szellemivé lesz.