Rost Andrea és László Boldizsár

Szegedi Nemzeti Színház – Veréb Simon

Nem Szinetár, hanem Gyüdi Sándor vezényel, de már az első hangot sem sikerül együtt eljátszania az árki zenekarnak, és utána is időnként elakadnak, időnként nagyon messze van egymástól a színpad és a kíséret, néha a vér megfagy, mert a gyermekkórus inkább a maga tempójához igazodik, nekik ne integessen az a bácsi odalent. Ilyen körülmények között nyilván értelmetlenség volna kifejezőerőt, színt, vagy legalább a színpadi pillanatot megtámogató jelenlétet várni a zenekartól, de még így is összeszorult a szívem a harmadik felvonás végén, lehetetlen, hogy ennyi muzsikus közül senki ne érezze, hogyan kellene megszólalnia a frázisnak, miután a szerelmesek megállapodnak, hogy tavasszal elválnak egymástól. De ha érzik is, eszükben sincs úgy eljátszani.

A rendezéssel nem az a baj, hogy érzéketlen vagy ötlettelen lenne, sőt épp az ötletek viszik a sírba a darabot. Az egészre vonatkozó koncepciót nem sikerült fölfedeznem, hol nagyon is realista színjátékot látunk, hiszen maga a darab és a zene ezt kívánja, hol megpróbálnak elemelkedni a konkrétumoktól, jelezni, a pillanat lényegét megragadni. A két lehetőség együtt nagyon nehezen él meg, főleg, ha nem figyelmeztetik az embert, hogy most valami más következik. Az első felvonásban még Rodolfo zenére spriccelte a vizet az ájult Mimi arcában, a harmadikban meg az egyik csirkeárus aszszony verdesni kezdett a szárnyával, és apró villámléptekkel kitipegett a színről. Kár-kár.

A legkínosabb így is a zárójelenet lett, a bohémek szobája hirtelen megtelt sétálgató emberekkel, hiszen Rodolfo is azt kérdezi, mi ez a járkálás, igaz, ezt eredetileg a többi bohémtől kérdezi, akik már tudják, hogy meghalt Mimi, és várják, mikor veszi észre ő is. Most azonban bekóvályog a tömeg, a közönyös tömeg, és nem érdekli őket, hogy itt emberek halnak. Kicsit már itt is erőlködés, de hogy végül tragikusan üres legyen a színpad, nem csak a nép sétál ki, nemcsak a bohémek tűnnek el, de szegény halott Mimi is föláll és kisétál. Anynyi haszna mindenesetre van az egésznek, hogy az érzékeny operabarátok is abbahagyják a picsogást, a halottak még a függöny előtt feltámadnak.

Nincs könnyű dolguk az énekeseknek, ha ebben a környezeten akarnak élményt szerezni a hallatóknak, és becsületükre legyen mondva, akarnak. A színház saját erői közül a Rodolfót éneklő László Boldizsár emelkedik ki, fogadom, és igyekszem megtartani, hogy nem emlegetem föl a Cotton Club Singers múltat, de tényleg meglepő, hogy a swingből ilyen meggyőzően lehet eljutni az operáig. Néha megfagyasztja őt a rendezés, néha halálra dolgoztatja, nem hiszem, hogy sok előadásban kell a tenornak az ária alatt széken állva fél lábbal ránehezednie a háttámlára, és ledőlni vele, Gene Kellys megoldással.

A kisebb férfi szereplőkben az a legjobb, hogy fiatalok, a Bohémélet mégiscsak fi atal emberekről szól, nem a klasszikus operai korosztályról, mindegyiküknek még jó sok időt kell énektanárnál eltölteniük, aztán majd meglátják. A hölgyek között Vajda Júlia Musettájának éppen a kor adja meg a báját és erejét, egy házsártos banya, amerikai jellegű néni piros bundában és berakott hajjal, következetesen és elfogadhatóan megoldott a szerep.

A főhős viszont tényleg a főhős, Rost Andrea. Az első két felvonásban még csak arról beszélt, hogy igazi profi, pontos, tisztán énekel, kerek, viszonylag nagy hangon, van három fejmozdulata és arckifejezése, azokkal elboldogul, szó nem érheti a ház elejét, legfeljebb olyan bizonytalan körvonalú kifogások, hogy üres, nincs benne szív, helyeskedik, de nem áll jól neki. Az első szünet után viszont érezhető a változás, Rost mindent visz, köréje idomul az előadás egésze, már miatta ülünk a nézőtéren, ő a piramis csúcsa, és nemcsak azért, mert ő énekel a legjobban, hanem mert ő a darab értelme, ő és Mimi, ami azért határozottan két külön személy marad. Egyik magyarázat erre az, hogy jól írta meg az operát Puccini, folyamatosan haladunk fölfelé, és a tisztességgel előadott együttesek és áriák maguktól is hatnak. De ne csapjuk be magunkat, ha valaki tisztességgel énekli a Mimi-áriát, akkor már nem csak a hangokat küldözgeti a légtérbe egymás után. Rost Andreában még hihetetlen tartalékok, felfedezések, kihasználatlan képességek vannak, talán még annál is több, mint amennyit ő gondol magáról.