Kevéssé érdekes pillantás a régmúltba

Karnok Csaba/Délmagyarország

Az 1991-ben berendezett szegedi néprajzi tárlat – amelyet korrektebb inkább népművészeti kiállításnak nevezni – még abban a hosszú évtizedekig egyeduralkodó szemléletmódban készült, miszerint a magyarság tárgyi kultúrájának, szokásrendszerének alakulását nagyjából az első világháború végéig, de legfeljebb a XX. század első harmadáig lehet és érdemes nyomon követni, tovább nemigen. Ennek az iskolának persze megvolt a maga respektálható érve: a húszas években óriási változáson ment át az ország, megváltozott a társadalom, a gazdaság és a családok szerkezete, beindult a gépesítés, már szinte mindenhová elért a vasút, és ami talán a leglényegesebb: nekilódult a tömegtermelés. Elkezdődött egyfajta egalizálódás, a falvakban, tanyákon megjelentek ugyanazok a holmik, amelyeket a polgárság is használt, vagyis lassan eltűntek a saját készítésű paraszti, helyi kisipari tárgyak, eszközök. A néprajzi gyűjtemények gyarapítása határvonalhoz érkezett – kezdte el vázolni a honi néprajzi gyűjtemények evolúcióját Bárkányi Ildikó néprajzkutató, a Móra Ferenc Múzeum osztályvezetője.

A múzeumokban attól kezdve hosszú évtizedekig jószerével nem történt más, mint a meglévő kollekciók kiegészítése, „gömbölyítése”, a korábban kialakított struktúrák megbontása nélkül. A tárlatok rendezésekor a muzeológusok főleg a legrégibb tárgyak bemutatására törekedtek, így sok kiállítás statikussá, retrospektívvé vált. A korábbi kiállításrendezési elvárások alapján több helyütt hoszszú, didaktikus magyarázó szövegek kísérték a tárlaton felvonultatott látnivalókat, tovább fokozva a közönség retróérzését – bár például a régi szegedi tárlat e tekintetben már az új szemléletet tükrözi – jegyezte meg az osztályvezető.

A „látogatóbarát” kiállításrendezés követelményei új kihívások elé állították a muzeológusokat. Ezt a látogatók először a nyolcvanas években érzékelhették, amikor néhány helyen az ún. változásvizsgálat módszerével próbálták bemutatni, mi tűnt el a tárgyi és szokáskultúrából az évtizedek alatt, és mi bukkant fel. Az igazi áttörés azonban csak úgy másfél évtizede jött el, amikor széles körben elterjedt a nézet, hogy néprajzi, vagy mondjuk inkább úgy: kultúrantropológiai szempontból a közelmúlt, sőt a jelenkor is érdekes és tanulságos, mi több, az embereket is érdekli.

2002-ben a Néprajzi Múzeum főigazgatója, Fejős Zoltán elindította a jelenkort dokumentálni hivatott MaDok című programot, majd jelezve, hogy szándékai komolyak, a Kossuth téri palotába betolt egy összefújkált lakótelepi pattogatottkukoricás-bódét. A programhoz azóta több tucat intézmény csatlakozott, és a kép igen színesre sikeredett: nagyvárosi folklór, gépek a mai háztartásban, a népi vallásosság formái, Óbuda 1990 után, Balaton az ezredfordulón, táplálkozáskultúra, turizmus. Vannak, akik egy vidéki város „garázskultúráját”, mások a mai öltözködésben felbukkanó ősmagyar szimbólumokat kutatják.

Az új tendenciát tükröző új szegedi tárlatot öt téma köré szervezik –tudtuk meg. A „szegediséget”, mint olyat, plasztikusan megragadó kiállítás látogatóit megismertetik a Tisza városra gyakorolt hatásával, a környék földművelésének változásával, a Szegedre jellemző mesterségekkel, építészettel és a megyeszékhely emblematikus közösségi megmozdulásával, az alsóvárosi búcsúval – tárgyak, fotók, fimrészletek és hangeffektusok segítségével, a kezdetektől napjainig tartó ívet felrajzolva. A kiállításról, ugyancsak a korszellemnek megfelelően, száműzik a mindent a szemnek, semmit a kéznek gyakorlatát: kitesznek egy sor tárgymásolatot is, hogy ne csak bámulni, tapintani is lehessen a múltat, a közelmúltat és a jelent.