
Semih Kaplanoglu REUTERS - Christian Charisius
De az igazi ünneprontásnak Rob Marshall kifejezetten a születésnap miatt beválogatott musicale, a Kilenc gálája bizonyult, ahol az ígértekkel ellentétben egyetlen alkotó sem jelent meg. És pont a jubileum nagyítja föl leginkább azt a tényt, hogy a világ egyik legnagyobb fi lmfesztiválján fájóan kevés volt a sztár. Az első hétvégén ugyan többen is megfordultak itt-ott – például Martin Scorsese Viharsziget és a Roman Polanski The Ghost Writer című műveinek stábja –, de például a végére tartogatott, Michael Winterbottom versenyművét, a The Killer Inside me-t a színészek közül senki sem képviselte. Pedig tekintélyes a szereposztás: Casey Affleck, Jessica Alba és Kate Hudson értelmet adhatott volna a vörös szőnyegnek. Ilyen szintű távollét egy A kategóriás fesztiválon szinte példátlan tiszteletlenségnek számít.
Ha azonban megfeledkezünk a felszínről, akkor érdemes megjegyezni, hogy a Dieter Kosslick által dirigált Berlinale egészen vakmerő módon válogatja a filmjeit, sőt a legtöbbet kockáztatja a három nagy európai mustra közül. Nem nagyon hív meg nagy neveket, kísérletezőbb, s bizony szeret a trendek ellen vonuló műveket összegyűjteni – utóbbi hívószava most épp a konzervativizmus. Az Arany Medvével honorált török dráma, A Bal, mely Semih Kaplanoglu trilógiájának (a Jumurta és a Tejesember után) befejező darabja, amely leginkább spirituá lis gondolatok fűzére az apa-fiú kapcsolatról, illetve az ember és a természet viszonyáról, biztos nem lesz ott a mozik toplistáján. Szembetűnő mindemellett, hogy –ebben viszont a Berlinale ismét konzekvens, mondhatni visszavette régi, dicső szerepkörét – reflektorfénybe állítja a kelet-európai filmművészetet. Ezt a díjak is megerősítik. Folytatódik tehát a román csoda: az első filmes Florin Serban If I Want to Whistle, I Whistle (Ha fütyülni akarok, fütyülök) formailag nem tér el a román film jellemzőitől. A csoda viszont talán épp ettől csoda, mert bár a sztoriban nincs semmi különleges, Magyarországon is megtörténhetne, és itt is elmesélhető lenne, viszont mégis kiérdemli a zsűri nagydíját (Grand Prix) és az Alfred Bauer-díjat is.
Az orosz Alekszej Pokobregszkij rendezte How I Ended This Summer (Hogyan vetettem véget a nyárnak) elismerései is hordoznak magukban némi globális üzenetet. A két orosz színész Grigorij Dobrigin és Szergej Puszkepalisz teljesítménye valóban elképesztő: nagyban hozzájárultak az atmoszférateremtéshez egy olyan filmben, melynek főszereplője a környezet és az ábrázolt természet viszonya, konkrétan az északi sarkvidék szigetrendszere. Egyértelmű az üzenet az Avatar okozta kordilemmában: igenis lehet valami lenyűgöző és hatásos, ha az egyszerűen, két dimenzióban lett felvéve. Pavel Kosztomarov operatőr elismerése sem szorul további magyarázatra. Ami a két „keleti” elismerést illeti, a japán Caterpillar című háborúellenes dráma női főszereplője, Shinobu Terajima valóban remek, ám az Apart Together (Együtt, külön) című produkció forgatókönyvének jutalmazása minden bizonnyal annak tudható be, hogy ez az első kínai peresztrojkafilm.
 A román csoda újabb állomása: Florin Serban MTI/EPA - Tim Brakemeir
Ami miatt mégis örökké fog emlékezni a jubileumi Berlinaléra a filmtörténet, az Roman Polanski. Azért is, mert nem lehetett jelen, meg azért is, mert végül is jelen volt. Robert Harris regényéből készült thrillere a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medvét érte. De ami a legfontosabb, hogy nem puszta szolidaritásból. A The Ghost Writer (A szellemíró) maga a tökéletes hitchcocki thriller, a film noir és a hetvenesnyolcvanas évek politikai krimijének pazar keveréke és bizony nagyon kevesen akadnak manapság, akik hibátlan mozgóképet képesek letenni az asztalra. A tökéletes rendezés már-már elfelejtett értéknek számít.
Ezek után kifejezetten tragikomikusnak, sőt kiábrándítónak hatott Polanski üzenete, amit Alain Sarde producer tolmácsolt a gálán. Ezek szerint, a rendező ha tehette volna, sem jött volna el, mert amikor utoljára elindult egy filmfesztiválra díjat átvenni, a börtönben végezte. Ez pedig nem túl jó ómen.
|