Leonardo DiCaprio

REUTERS - Alessandro Bianchi

– Martin Scrosese állítja, hogy ön még sosem volt ilyen jó, mint ebben a filmben.

– Remek! Remélem, hogy végül a nézők is így gondolják majd. Megpróbáltam a legtöbbet kihozni magamból: öt-hat hónapon át dolgoztam a filmen, ebben az időszakban szinte gondolni sem tudtam másra, mint erre a munkára. A végletekig feszítettem a húrt, tudva, hogy a végén elkerülhetetlen lesz a megmérettetés, ha úgy tetszik, a „bírósági tárgyalás”. A filmkészítés olyan, mint a gyereknemzés. Megszületik, felneveled, aztán elengeded a világba, de ott már magára marad, vagy sikeres lesz, vagy nem. Ez már nem rajtad múlik. A filmek esetében mindegy, mennyire látja jónak magát az ember, a lényeg, hogy tetszik-e a nézőknek, amit csinálsz. A reakció pedig kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod, minek alapján ítélnek. Például rengeteg előítéletet cipelnek az emberek magukkal a moziterembe: rólad, a műfajról, egyáltalán bármiről.

– Ez a negyedik fi lmje, amelyet Martin Scorsesével készített. Mennyire engedi önt beleszólni az előkészítésbe, illetve az alkotófolyamatba? Az Aviatort például producerként is jegyzi.

– Ez változó. A Viharsziget esetében kevésbé volt meghatározó a szavam, mint például az Aviatornál. Howard Hughes élettörténetének kidolgozásában magam is részt vettem, bár konkrétan nem én írtam a forgatókönyvet, de az első lépéstől jelen voltam a producerek, John Logan és Michael Mann mellett. Rendkívüli felelősséget éreztem azért, hogy ez a történet mindenképp eljusson a vászonra. Én is kértem meg Scorsesét, hogy vállalja el, és szerencsémre igent mondott. Ez egy kulcspillanat volt az életemben: először éreztem magam igazi producernek, a film minden egyes részletéért felelősséget vállaltam. És ezt az érzést, ezt a felfogást azóta minden egyes filmemhez magammal viszem. Még most is, noha a Viharsziget nem indult többnek egy hirtelen lehetőségnél.

– Miért?

– Épp Marokkóban forgattam A hazugság hálójában című thrillert, és már tudtam, hogy a közösen tervezett Sinatra-filmünkből nem lesz semmi, mert kihátrált mögüle a stúdió, amikor megkaptam a forgatókönyvet azzal az üzenettel, hogy Marti teljesen odavan érte, és mindenképpen belevág ebbe a zsánerkeverékbe, amely a horror, a pszichológiai thriller és a film noir keveréke. Nos, ami meggyőzött, hogy van benne egy erős központi karakter, amelynek előéletét különböző kollázsokon keresztül ismerjük meg. Nem sokat haboztam.

– Azt a kapcsolatot, amely Scorseséhez fűzi, sokszor hasonlítják a híres Martin Scorsese–Robert De Niro viszonyhoz.

– Ehhez még hozzászólni se mernék, azon túl, hogy szerintem kettőjük együttműködése talán a legfontosabb a filmművészet történetében. Ők ketten alkották meg a kedvenc filmjeimet, és az ő nevükhöz fűződnek a legjobb alakítások, amelyeket ismerek. Ők az én hőseim. Ezért engem ebbe belekeverni, és ilyeneket kérdezni tőlem, egyszerűen nem fair.

– Na jó, de a kapcsolatukról azért talán szívesen beszél. Mi az, amit ő tud, és más nem?

– A bizalom a kulcsszó. Kell ahhoz némi idő, hogy az emberek feltétel nélküli bizalmat érezzenek egymás iránt. Hogy biztos legyél abban, a rendező jóindulata nemcsak a forgatáson, hanem a vágószobában is kitart. Hogy nem fogják túl szentimentálisra formálni az alakításodat; hogy pontosan tudják, mennyit kell visszavenni vagy hozzátenni; hogy igenis megkeresik a negatívon azokat a pillanatokat, amikor a leghitelesebb vagy. Ha fennáll ez a fajta bizalom, akkor szívesebben teszel meg olyan dolgokat is, amelyektől tartasz, netán kifejezetten félsz. De az is legalább ilyen fontos, hogy Scorsese megtanított a mozi- és a filmtörténet szeretetére és tiszteletére. De ezt nemcsak én mondom, hanem mindenki más, aki valaha dolgozott vele.

– Említette korábban, hogy egy-egy szerep eljátszása során a végletekig hajszolja magát. Ez egyfajta terápia lenne?

– Hardcore terápia… A Viharsziget esetében a narratíva kényszerített erre, mert ebben a filmben egy idő után nem tudni, mikor ér össze, illetve válik szét egymástól az álom és a valóság. Minden kétértelmű és homályos, az egyetlen dolog, amelybe kapaszkodhattam Teddy alakjának megformálásakor, hogy minél eredetibben és hitelesebben én is átéljem az összes traumát, amely éri. Függetlenül attól, hogy azok eredetiek-e vagy csak képzeltek. Minél autentikusabb akartam lenni, így nem volt más választásom, mint elmenni a végsőkig, mert abban a pillanatban, amikor a néző elkezd nem hinni neked, érdektelenné válik az egész. Teljesen mindegy, milyen zsánerről van szó, mennyi dramaturgiai fordulat van a cselekményben, mennyire cizellálod az elbeszélésmódot. A Viharsziget ráadásul egyetlen karakteren alapuló kamaradarab: egy ember harca a múltja, a traumái ellen. Óriási volt a kockázat.

– Másként néz most a tükörbe, hogy immár nem a Titanic „minden idők legsikeresebb filmje”?

– Az igazat megvallva, életemnek nagyon kevés pillanatát áldoztam arra, hogy ezen agyaljak. Az tény, hogy elképesztő sikere volt a filmnek, és a média is sokat találgatta, hogy miért ez a legsikeresebb, és vajon mi fogja majd letaszítani a trónról… Most, hogy ez megtörtént, még mindig csak egyféleképpen érzek a Titaniccal kapcsolatban: büszke vagyok arra, hogy benne voltam, büszke vagyok arra a munkára, amit ott végeztem, azért pedig kifejezetten hálás vagyok, hogy lehetőségek tömkelegét nyitotta meg előttem. Ez a szerep teremtette meg a lehetőségét annak, hogy igazi művész legyek, hogy én választhassak a szerepek közül, és ne kelljen arra várnom, hogy valakinek eszébe jussak. Ez az mai világban óriási ajándéknak számít.

– A kritika szerint minden egyes filmmel magasabbra jut a színészmesterség létrafokain. Ez egyfajta kísérlet annak kiderítésére, hogy meddig lehet eljutni? Mintha folyamatosan le akarná rombolni, majd újraépíteni az önről kialakult képet.

– Őszintén: sosem versenyzek önmagammal vagy valamelyik előző alakításommal. Próbálok hiteles lenni, de a Viharszigetben épp a drámai események egymásutánja határozza meg, hogy kicsoda is Teddy. Végtére is éppen ezek az emocionális karakterek vonzanak engem. Tizenéves koromban sok olyan filmet láttam, amely lenyűgözött: az Édentől keletre, az Aranypolgár, a Dühöngő bika vagy a Taxisofőr…. Hosszú a lista. Imádom az olyan műveket, amelyek az emberi jellem sötét oldalát kutatják. Ezekben rejlenek a legkitűnőbb alakítások, megértetik velünk, hogy milyenné nem szabad válnunk. Megfogadtam, hogy egy nap megpróbálok majd valami hasonlóan maradandót alkotni, hogy olyan érzelmi hatást érjek el, amilyen engem ért akkor, régen, a moziban. Ez az az éhség, amelyet máig sem sikerült elfelejtenem. És nagyon szomorú lenne, ha egyszer csak jóllaknék.

Kapcsolódó cikkek: Elhunyt Peter Graves színész | 'Ettől a pasitól sokat fogok tanulni' | Kathryn a bombák földjén | Polanski úgy nyert, hogy ott sem volt | Török film nyerte a 60. Berlinálét