Krétakör-terápia
A Krétakör budapesti Bázisa átalakított kollégiumszerűség. Az egyik szobában a ledöntött falból csak a szélek maradtak meg. Az ad tévédoboz- vagy képszerű keretet a mögötte futó akcióknak. A folyosó járólapján a LEHETŐSÉG szó fut faltól falig. A lehetőség ezúttal esténként csak ötven embernek jutott ki, és összesen háromszor. Ennyiszer mutatták be a sok műfajt egybegyúró társadalmi performance-kísérletet.
Amióta szélnek eresztette társulatát Schilling Árpád, és állandó kollégájával, Gáspár Mátéval viszi tovább a Krétakört, olyan embereket kezdett keresni, akiket nem kimondottan a színpad vonz. Közösségi performance-aikat hol az utcán, hol a saját termeikben, hol különböző kultúrterepeken rendezik. Bár Schilling szabadulóművész elbúcsúzott társulatától, másfajta felelősséget kapott helyette. A család nevűt. A gyerekvállalás erőteljes hozzávaló Schilling apológiájához. Ez jól megmutatkozik az összművészeti DVD-bemutatójuk Anyalógia részében is.
Schilling szerintmeg akarták mutatni, hogy nem felejtettek el színházat csinálni. Mindezt két korábbi Krétakör-taggal illusztrálta, Sárosdi Lillával és Nagy Zsolttal. Az előadás nem más, mint élmények, események feldolgozása: a gyerek előtti és a gyerekszületés utáni élet, viszonyok és viszályok – némi feloldozással. Nem meglepő, hogy a színészek jók. Nem meglepő, hogy a film és a zene lehetőségeit belekavarva érdektelennek cseppet sem mondható produkciót hoztak létre. Mondjuk, a témában nincs sok újdonság. Sok gyerek született már, az első időszakot hasonló gyötrésekkel és gyötrődésekkel élték meg a szülők – kisebb-nagyobb érzelmi amplitúdóváltásban.
Átmenet (szünet) nélkül váltunk művészeti ágat. Vándorlunk a termek között, nézegetjük a tavaly tavaszi akciósorozat képanyagát. Közben több teremből szól a kortárs zene. Analógia a címe és Dargay Marcell csapata kínálja. Ők is belakják a Bázist, akárcsak a színházi előadás. A film-színház-muzsika triumvirátusa a harmadik részre áll össze. Levetítik Németh Gábor Péter dokumentumfilmjét, a Szabadulóművészek Budapesten címűt (megy a filmszemle versenyében is). A kritikus Jászay Tamás azt mondja utána, Schilling szerint lejárt az ideje annak a fajta színháznak, ahol a néző ül a sötétben és a színpadon lát valamit, majd tapsol és hazamegy. A filmben és a városterápiás akciókban a néző előlép a sötétből, színész lesz belőle, ha akarja, ha nem. És azt mindenképpen elmondhatjuk: rettentő izgalmas, amit ezekből az emberekből kihoznak. Akár énekelnek vagy egy utcai installációt minősítenek, vagy csak üzenetekkel tömködnek lufikat, amiket a világba eregetnek.