Venus lefegyverzi Amort, 1527–1530 körül

Az első a meglepődés: hosszú nyakak jóformán sehol. És torzító tükörhatás, pers pektíva keveredés még kevésbé; Parmigianino a rajzaiban mintha alig volna manierista. Az a mester, akinek a fő művein a legkönnyebb volt mindig szemléltetni a korszakot, mert a Madonna hosszú nyaka látványosabb Pontormo feminin férfialakjainál, szent aszszonyai erotikusabbak Bronzino Vénuszánál, és mert kompozíciói követhetetlenebbek Rosso Fiorentino akrobatamutatványt képező Keresztlevételénél.

A Parmigianino-piktúra nagyszerű példatára minden oktatási és ismeretterjesztési formának. Már az Önarckép konvex tükörben (Bécs), ez a huszonévesen megkomponált bravúr úgy rúgja el magától az alig száz esztendeje feltalált reneszánsz perspektívát, és körbetekert szobabelsőjével, torzító nagy, előtéri kezével az egész reneszánsz eszményt, mintha sosem lett volna. Hosszúnyakú Madonnájának (Uffizi) bizarr-szép nyaka egyelőre éppúgy megosztja a középkorra, elefántcsonttoronyra vagy egyszerűen csak a kecsességre hivatkozó magyarázatokat, mint az, hogy a köré sereglő angyalok angyalok-e egyáltalán. Mögötte, a kicsire sikeredett férfifigurát meg a fejezet nélküli hatalmas oszlopot sem sikerült megnyugtatóan a helyére tenni, minthogy egyáltalán nincs egyik sem „a helyén” a zaklatott kompozícióban sem. A bambino minden képén kiskamasz méretű, a drezdai Madonna áttetsző ruhájáról, gátlástalan kacérságáról Hauser Arnold féloldalnyit ír, az elő- és háttérfigurák aránya mindig sokkolóan következetlen.

A rajzok és grafikák kiállításán mindebből alig látszik valami. A pármai mester, aki Francesco Maria Mazzola vagy Mazzuola néven született 1503-ban, nemcsak bravúros rajzoló, amit minden kor tudott róla, hanem már-már realista is. Nő gyermekkel című, tollal, barna tintával és vörös krétával készült figurája a súlyt és ringást megragadó komolyságával, a mezítlábas lépés kecsességével és a hajkorona könnyed asszonyiságával maga az eleven élet. Tésztát gyúró asszonya (vörös kréta) olyan testes, olyan határozott, a vastag-izmos karja oly energikusan nyúl a munkadarabhoz, hogy akár németalföldi figura is lehetne. És még a rézkarccal vegyes rézmetszettechnikával készült Alvó lány, ez a laza vonalakból összeszőtt, álmában mosolygó zsáner is a pillanatszerűség, a gyöngéd realitás mesterműve.

Az alkalmi gyűjtemény főszereplője Parmigianinón kívül a rézkarc, a fa- és a rézmetszet. Azok a sokszorosító technikák, amelyek épp ekkortájt kapnak Itáliában erőre, s amelyeket egyfelől a pármai mester megtanul és művel, s amelyek másfelől számtalan művének lesznek a közvetítői számtalan követője és utódja révén. Ínyenceknek szánt kollekció. Furcsa és élvezetes látni ezeket a kvázi ősnyomatokat, amelyek olyanynyira különböznek a maratott és metszett rézlemez mai, bonyolult származékaitól a szigorúságukkal, olykor a lazaságukkal, a nehézkes aprólékosságukkal és a laza lobogásukkal. A mester egykori Diogenészének három ilyen reprodukciója is látható, s az örvénylő rézmetszetváltozat mellett különösen dús az a chiaroscuro fametszettechnika, amely négy dúcot is használt, mint később a színes metszetek, csak azért, hogy árnyaljon, festői lehessen a monokrómiájával.

A Venus-kompozícióról, ahol a karcsú, megnyúlt istennő lefegyverzi a tiltakozó Amort, még kétszáz évvel később is készült ilyen hat dúcról nyomott változat. A reprodukció meg sem közelíti a mesteri előzményt, durvább, rámenősebb, semmi titok benne. Hiányzik belőle az a manierista könnyedség, enerváltság és finom erotika, amely a nagy apparátussal készült, barna tintával és fedőfehérrel, fekete krétával, ám rózsaszín papírra rajzolt eredeti művet megemeli. Igen, a manierizmus, amely az előkészítő tanulmányokkal ellentétben Parmigianino kész rézkarcain és festményhez-falképhez készült vázlatain mégiscsak megszólal. Sosem annyira korlátok nélkül, mint végül a képeken, s ilyeténmód érdekes tanulságokat kínál a manierista festő munkamódszerét illetően. De mégis, már itt tetten érhető ez a sokszor, sokféle okkal magyarázott nyugtalanító korszak. Amely oly sokáig maradt ismeretlen és megtagadott a reneszánsz árnyékában, és amely mesteri faktum a múzeum hátsó traktusában.

Kapcsolódó cikkek: Picasso Moszkvában | A nap kritikája (Rózsa): Egy másik országban | A nap kritikája (Rózsa): Puha konstruktivizmus | A nap kritikája (Rózsa): Elméletből jeles | Nagy Imre, a pogány festő