Egy varázslatos és csöndes este

Kurucz Árpád

Jó ötlet, persze, hogy jó ötlet, hogy a sportarénát ilyenkor kvázi színháznak rendezikbe, megfelezve az ülőhelyeket. Így volt ez Tori Amossal is, csakhogy az ő zaklatottsága, szertelensége hamar kitöltötte a teret, ám a kanadai díva esetében jó ideig tarthattunk tőle, hogy ez a füstös kocsmazugba, vagy akár a nappalink homályos sarkába illő, intim, vallomásra késztető zene nem tud mit kezdeni az így is roppant méretekkel. De felesleges volt minden aggodalom, a bossa novára, vérbő dzsesszre  építő taktusok hamar feledtették, hogy hol is vagyunk, Krall közvetlensége pedig (látható örömmel mesélt az utazásáró családjáról, életéről) még inkább hozzájárult ahhoz, hogy dalról dalra zsugorodjon a csarnok, s végül már egészen közel kerüljünk hozzá. Külön öröm, hogy az új lemez anyagára építő este többször levetkőzte a szerelmes levelek hangulatát: ami a lemezről talán óvatosságból lemaradt, itt akadálytalanul törhetett elő.

Krall zongoratudása, a hosszan hömpölygő örömzene, melyben bárki kedvére szólózhat egyet, ha úgy hozza kedve, bárkit meggyőzhetett arról: nem véletlen a negyvenöt évesen is ellenállhatatlan hölgy sikere. Talán csak az, ahogy unott bájjal ejti a zongora alá a már nem kellő kottalapokat, ahogy hoszszú percre képes elnémítani a Quiet Nights utolsó taktusa után a több ezer embert, ahogy önfeledten és huncut mosolygással vezeti fel a So Nice-t, vagy ahogy már-már mulatságos, ironikus módon pörgeti fel a Sinatra-klasszikust, a Cheek To Cheeket. De ugyanúgy élt Dionne Warwick örökzöldje, a Walk on By vagy a szülőföldjét megéneklő, Case of You, vagy a feledhetetlen East Of The Sun (West Of The Moon). S mindvégig érzelmesen, de nem szentimentálisan, játékosan, de egy pillanatra sem esve ki a szerepéből.

Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy csak ebben áll a titka: ügyesen talált rá az amúgy is kínálkozó műfajra, ügyesen használja ki a szomorú, de vonzó díva karakterét, hogy profi zenészekkel ad elő tévedhetetlen örökzöldeket, hogy dalszövegíró férje is tolja a szekeret, és hogy a többi dalt pedig már ő maga is összekanalazza valahogy. Ez mind lehet igaz, de akkor sem adja ki az egészet. Könnyen lehet, hogy a titok még ennél is egyszerűbb.

Talán csak ennyi: hisz benne. Olyannyira, hogy velünk is el tudja hitetni: az este és a zongora csalja elő leginkább belőlünk a napi rutinnal elnyomott érzelmeket. Hogy elég egy finom futam, néhány szó és megint átéljük az első vagy épp az utolsó csók ízét, búcsúzásokat, egymásra találásokat. A tudatot, hogy nincs titokzatosabb, egyszerűbb és megfejthetetlenebb dolog két ember egymásba kapaszkodó tekinteténél. Az illanó apróságoknál. És persze, igaz, néha nehéz megkülönböztetni egymástól a dalokat, ugyanaz a regiszter, ugyanaz a búsongás hatja át kicsit mindet, ám ettől még inkább megbonthatatlanná válik ez a másfél óra. Varázsláshoz túl hosszú, őszinte beszélgetéshez túl rövid. Zenéhez viszont tökéletes.