Hippik: rock and roll életérzés az ötvenes évek Szovjetuniójában

A Katyrzyna Roslaniec rendezte Galerianki (Plázacicák) és Elchin Musaoglu 40. kapu című műve - mindkettőt a hétvégén véget ért cottbusi filmfesztiválon mutatták be - például egyként társadalmi tabló akar lenni: láttukon máris egyértelművé válik, hogy szinte elmondhatatlan különbségek vannak a régió országai között. A Galerianki, amely Lengyelországban igazi bombaként robbant, néhány középiskolás tinilány drámája, aki próbál megfelelni a fogyasztói társadalom elvárásainak. Egy-egy mutatósabb farmerért vagy mobiltelefonért (ami nem olyan ciki, mint amit a szülők adnak) cserébe készek szexuális szolgáltatásokat nyújtani. Abban, hogy idáig jutottak, a szülők is vétkesek: mivel a családi otthon is hazugságokkal van teli, nincs a lányok előtt követhető példakép. Mintha egy könnyített kivitelű Ibsen-művet látnánk.

A film amellett, hogy kaszszasiker lett, komoly médiakampányt is generált Lengyelországban. A sajtóban számos cikk és riportsorozat jelent meg arról, hogy valós és rendkívül időszerű problémáról van szó - mindebből pedig úgy tűnik, tőlünk (nem sokkal) északra mégiscsak lehet a kommerszebb műfajok, befogadhatóbb művek keretén belül is a valóságról beszélni. Nincsen más célja az azeri műnek sem: itt is a felnövő generáció kilátástalan jövője van terítéken, csak ebben a filmben éppenséggel a mindennapi betevőért kell vállalhatatlannak tűnő kompromisszumokat kötniük a főszereplőknek. Ezzel pedig még az átlagos magyar újságolvasónak is meghökkentő szembesülnie.

Déli szomszédaink filmművészete minden bizonnyal még hosszú ideig a legutóbbi délszláv háborúról és annak következményeiről mesél majd. A fesztivál fődíjával jutalmazott szerb dráma, a Vladimir Perisic rendezte Ordinary People (Átlagemberek) abból a szempontból viszont forradalmian új, hogy képes a megszokott politikai tabló fölé emelkedni, és egy lényegében meghatározatlan konfliktust mutat be. "Hőse" egy átlagos huszonéves fiú, akinek egyetlen nap alatt lezajló belső átalakulását látjuk: társaival kivezénylik egy néptelen gyártelepre, ahol embereket kell kivégezniük - köztük gyerekeket is. A halállal való szembenézés nem kis feladat, és a rendező választása tökéletesnek bizonyult: nem színészeket alkalmazott ugyanis a szerepekre, hanem civileket. Összezárta őket negyven napra, és így, a világtól elszakítva, együtt teremtették meg a szituációkat.

Nyilvánvaló, hogy egy olyan "problémamentes" ország, mint hazánk, nem tud ilyen mélyen gyökerező traumákkal szolgálni. Talán nem véletlen, hogy a brandenburgi rendezvény válogatói végül két különleges, szokványosnak egyáltalán nem nevezhető módszerrel készült művet hívtak meg a magyar kínálatból a programba. Az egyik Pálfi György szintén amatőrökkel forgatott Nem vagyok a barátod című experimentális dolgozata; neki kétségkívül sikerült a mai magyar társadalom abszurditását megfognia. A másik mű pedig Pápai Pici Vallomás című - a kategória fődíját elhozó - etűdje, amely egy apa és lánya tragikus találkozását mutatja be (a cím magáért beszél). A film különlegessége, hogy a két főszereplőt, Lukáts Andort és Tóth Orsit a forgatás során manipulálta a rendező, ők sem tudták pontosan, miben vesznek részt.

Az Elbától keletre mindazonáltal mulatni is tudni kell. A Nemzeti sikerek válogatásban vetített Styljagi (Hippik) című film e tárgyban nagy tanulsággal szolgál az orosz lélekről: az ötvenes évek Szovjetuniójában játszódó rock and roll musicalből kiderül, hogy nem az Egyesült Államokban vették a legkomolyabban azt a bizonyos életérzést. A néző pedig táthatja a száját, hogy milyen az, ha az ugyancsak vetített Made in Hungária költségvetésénél legalább negyvenszer több pénzből készül el egy hasonló produkció.