Lóránt Attila

Olyan tipikus kortalan bölcsész a világmegváltó típusból. Álmodozó tekintet, hosszú haj, vibrálás és nyugodtság egyszerre. Bolygónk számos országában járt, de nem a szokványos turistahelyeken fordult meg, hanem a nagyvilágtól elzárt titkokat keresi. Indonéziába egy barátja hívására ment - az invitáló megpihent a luxusvillában, Lóránt Attila viszont terepjárót bérelt és hindu temetkezési szokásokról készített egyedülálló képsorozatot.

Két indonéz út között kereste meg Szilasi Ildikó, aki afrikai expedíciójának szerette volna megnyerni a fotóst. Lóránt Attila egy ideig nem vette komolyan az ötletet, majd amikor kiderült, hogy az út szakmai része is megnyugtatóan összeállt, bevállalta az expedíciót. Két hét alatt ezerkétszáz kilométert hajóztak le a Kongón, két hónap alatt tizenkét népcsoport felségterületén keltek át. A polgárháború nyomán szétlőtt házak, szétrabolt kórházak, a mélyszegénység mellett az emberség, a nyitottság is tetten érhető volt. És a brutalitás.

Kongóban ma is gyakran elégetik, megölik a boszorkányokat. Ilebo városban egy férfi maniókát vitt a fiának, aki az étel elfogyasztása után nem sokkal meghalt. Az elhunyt fiai, vagyis a saját unokái, benzinnel lelocsolták és meggyújtották az ételhozót. Mert rontást vitt az apjukra. Lóránt Attila boszorkányok börtönében is járt. Ide állami bíróságok által elítélt emberek kerülnek - döntően idősek és gyerekek. Az egyik bebörtönzött nyolcéves gyerek szabadságát 40 dollárért váltották meg az expedíció tagjai.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban sokszor szociális okok miatt lesz valakiből boszorkány. Egyszerűbb például az elaggott emberre ráfogni valami sarlatánságot, mint az amúgy is nélkülöző családnak életfogytig etetni, gyógyítani. A gyerekek meg úgy kerülnek ide, hogy a szüleik nem tudják eltartani őket. Olcsóbb, ha életük végéig a boszorkányok börtönébe kerülnek. A börtön egyébként egy nagyobb kunyhó, amiből bárki, bármikor kimehet. Szökés nincs, mert a boszorkánynak megbélyegzett nem térhet vissza falujába - ha ugyanis visszatérne kiközösítik, és meg is ölhetik. Itteni képeiből 2010 elején a budapesti Néprajzi Múzeumban nyílik kiállítás. Ez az anyag a jövő évben Belgiumba is megy.

Lóránt Attila afrikai felvétele
Lóránt Attila könyvet adott ki Kelet-Afrikáról és az Amazonas őserdőiben élő indiánokról. A dél-amerikai kontinenst bemutató útjának képeit a Természettudományi Múzeum vándorkiállításán láthatták a könyvnél is markánsabb vizuális élményre vágyók. Ez a bemutató megjárta Svédországot, Finnországot, Észtországot, Szlovákiát, és rövidesen a Cseh Nemzeti Galériában lesz látható. Az Észt Nemzeti Könyvtárban több száz ember előtt a képek hátterét magyarázta. Például, hogy négyszáz év alatt tűnt el az őserdők ötöde, de az újabb ötöd kivágásához már elegendő volt negyven év. Brazíliában órákon át autózott szójaültetvények mellett, amelyek helyén néhány éve még esőerdők nőttek. Ma errefelé egyetlen fa sincs. Meggyőződése, hogy a jelenlegi környezeti állapot megőrzésének a jelen gazdasági rendszerben nincs esélye, a pusztítás megállíthatatlan, csupán annak mértéke a kérdéses! 2003 novemberében Ecuadorban járt. Így jutott a mindössze 1300 fős huaorani törzshöz. A huaoranik körében majmot evett, ami nálunk ritka elfoglaltság, az őserdei népek körében ellenben bevett dolog. Banánra sem lehet becserélni, mert megsértené az őslakosokat. A majomnak úgyis mindegy, hiszen a vadászni indult huaorani indián férfi mérgezett nyilával lelőtte a főemlőst. Az utolsó pillanatban rögzíthették egy minden bizonnyal hamarosan végérvényesen felbomló csoport életét. Fotográfiákkal örökítették meg az elmúló jelent a jövőnek.

Nem sokon múlott, hogy maga is emlék lett. 2004-ben az Ecuador Shell városából induló repülőgép, fedélzetén Lóránt Attilával, lezuhant. A baleset szerencsére nem volt végzetes, a fiatalember túlélte a zuhanást. Nem sokkal később Venezuela és Kolumbia határán a kábítószer-kereskedelemben is érdekelt gerillák fogságába esett. A fegyveresek ki akarták végezni az amerikai kémnek hitt magyart, pusztán azért, mert volt nála egy helymeghatározásra használt GPS-készülék.

Mivel belelátott abba, hogy mi folyik a két említett ország határán, hogy miként kerül át a túloldalra a venezuelai kőolaj, a másikra pedig a kábítószer, a Guardia Nacional helyi parancsnoka nem sokkal később kommandósokkal fogatta el a magyar fiút. Lóránt Attila egy ott dolgozó kubai orvos segítségével üzent haza, hogy baj van. Nagy baj. Végül elengedték.

Lóránt Attila 2002-ben kezdte el fotózni a különböző természeti népeket, távoli kultúrákat. Első munkája a Kelet-Afrikában élő Nilo-Hamita népekről és a Szuahéli partvidék kultúrájáról, lakóiról mesélt. Az Andokban és az Amazonas vidékén készített képeiből a National Geographic egy több mint háromszáz oldalas albumot jelentetett meg. A fotográfus-író, mikor éppen nem a világ legeldugottabb tájait járja, Magyarországon dolgozik egy grafikai stúdió művészeti igazgatójaként. Lóránt Attila tervezőgrafikusként kezdte, majd festészettel, filmmel és fotográfiával foglalkozott. Az általa elnökölt "Eltűnőfélben Lévő Kultúrák Egyesület" 2002-ben azzal a céllal jött létre, hogy kevéssé ismert, kis létszámú népek hagyományait magyar nyelven, művészi és tudományos igénnyel dokumentálja.

Brazíliába háromszáz oldalnyi jegyzettel érkezett, de többi útjára is alaposan felkészül. Az utazások helyszíni élményanyagát könyvtárak átolvasásával, a helyszínt kiválóan ismerő antropológusok tanulmányainak átböngészésével egészíti ki. A National Geographickal közös munkája volt annak kiderítése, hogy ki is volt valójában az angol beteg, azaz Almásy László gróf. Lóránt Attila szerint ott van egyrészt a kilenc Oscarral elismert film által sugallt Almásy-kép, másrészt meg a valóság. Ő az orientalista, etnográfus, térképész szakembert akarta híven bemutatni, aki 1961-ben egy salzburgi szanatóriumban hunyt el. A Szahara első térképét elkészítő Almásy nyomát követve 2007 és 2009 között többször járt Líbiában, Szudánban, Egyiptomban. Utóbbi helyen speciális engedélyek garmadáját kellett beszerezni, mert ez az a vidék, ahol előszeretettel rabolják el a turistákat. Az egészségre azonban nem lehet garanciát kötni. Kongóból a páratlan fotók mellett egy súlyos fertőzést is hazahozott.

Hogy mi az értelme ezeknek az utaknak? Összeállnak-e valami egésszé az egzotikus expedíciók? Hisz benne, hogy igen. Az a célja, hogy az eltűnőfélben lévő népcsoportok tagjait és szokásait úgy örökítse meg, ahogy azok a maguk természetességében jelenjenek meg a képeken. Hogy a természeti népek egyetemes üzenete a modern világnak közönséget és fórumot találjon. Hogy lássuk és beszéljünk arról, hogy a környezetünket tisztelve, azzal szimbiózisban is lehet szépen, méltósággal élni. Ez kívülállóként nem megy. Minden helyzetben érzékeltetnie kell, hogy tisztában van a helyi szokásokkal, az értékrenddel. Számára nem egy-egy kép a fontos, hanem az, hogy a sorozatokból az ember impressziót kapjon arról, hogy a világ színes és szép.

Tudja, hogy vendég, de megpróbál barátként távozni. Tudja, amit az európaiak zöme nem akar tudni, hogy az egzotikus népek kultúrája semmivel sem elmaradottabb, mint a vén kontinens lakóié.

Azt mondja, képért sohasem fizet, de ha kell, utólag segít a közösségen. Az Andokban egy kisfiúnak húsz dollárért lámát ajándékozott, mert a család megengedte, hogy részese legyen a gyerek első hajvágási ceremóniájának.