Jelenet Rene Hernandez fődíjas filmjéből (Alattunk a föld)
Az animációs filmek nagy része, nem feltétlenül történetüket tekintve, érdektelen volt. Nem voltak képesek olyan vizuális megvalósításokra, melyek indokolták volna technikájuk kiválasztását. Két film emelkedett ki a sorból: a lengyel Csajszi, Michal Socha alkotása remekül elkapott pillanatok (egy nő kicsípi magát, randevúzik stb., stb.) ötletes képi megvalósításaival mutatta meg, hogy vannak szituációk, amelyeknek az iróniáját valóban animációval lehet a leglényegretörőbben megragadni. Yula Aronova Camilla című kisfilmje cselekményét tekintve következetes, célja szépen kirajzolódik: képzelet és valóság, az animációs és az élő szereplős film összeolvadása jó úton járt - kár a képi fantáziátlanságért, a film animált részeinek szegényes látványáért.

De míg a legrosszabb animáció is képes volt legalább szórakoztatni, addig a kísérleti szekció művei csak legjobb esetben próbálkoztak valódi kísérletezéssel. Attól, hogy egy film például egy elméletet próbál a maga módján bemutatni, és ehhez a stoptrükk technikáját alkalmazza (Agnes Dimun: Lenyelni Maslow-t), vagy egy rossz passzban lévő lány sivatagi vergődését rögzíti (Lidice Abreu: Kapcsolatok), még nem lesz experimentális. A blöffről nem is beszélve: ilyen volt például Juha Van Ingen Ecuadorja. Általában hiányzott a kreativitás, a filmnyelvvel, a határokkal való játék, a felfedezés megkísérlése. Az egyetlen mű, amely érdekes irányba indult, az Vargha Márk Péter Belső ablak című alkotása volt. Fényjátékával és ritmusával egyrészt használta a film lehetőségeit, másrészt képes volt tárgyát elemelni a valóságtól, képpé formálni, máshonnan rávilágítani.

A fikciós kategória kisfilmjei sok jó ötletet, szituációt vagy figurát vonultattak föl, de összképük mégsem felelt meg a várakozásnak. Alkotóik vagy hosszabbra hagyták, vagy rövidebbre kurtították őket a kelleténél, sokszor felesleges ismételgetésbe fulladtak (Loic Fontimpe: Az utcalámpa), vagy nem bontották ki eléggé a történetüket, a karaktereiket. Nagy részük egy gegre (Madarász István: Szuperdigitális) vagy emberi kapcsolatokra, szituációkra összpontosított (Hajós Zsolt: Panel, Clement Michel: Bébi).

Kiforrottságával, korrektségével és érzékenységével a zsűri által fődíjban részesített Alattunk a föld (rendező: Rene Hernandez) megvalósította azt, ami egy rövidfilmtől elvárható. Játékidejét teljes mértékben kihasználta, a jól felépített karaktereket megfelelő színészek alakították, a kissé talán tipikus kamasztörténetet technikailag szépen kivitelezték. Érdemes volt megnézni Ciro Altabas Képzeletbeli barát című filmjét is, mely a jópofa kis ötletet (egy képzeletbeli barátkonferencia) és a kapcsolatok alakulásának ábrázolását játékosan, de mégis pontosságra törekvően, sok humorral ötvözte.

Nem volt ugyan sok belőle, de azért feltűnt a kínálatban néhány műfaji kisfilm is. Egy ötletes spanyol horror(paródia), egy kevésbé ötletes thriller egy vérszomjas ló fenyegetéséről, meg egy még gyengébbre sikerült noiros magyar bűnfilm is színesítette a palettát.

Mindezek ellenére elmondhatjuk: mivel rövidfilmet manapság szinte csak fesztiválokon látni, az a tény, hogy a Busho napokon át válogat a nemzetközi kínálatból, olyan érték, hogy még egy kevésbé jó felhozatal esetén is megéri egész délutánokat ücsörögni a moziban.

Kapcsolódó cikkek: Terence Hill 70 | Cage jól csenget | Izzadó képregényhősök | Rózsaszín- láz | A maszk mögötti maszk