Fekete éjszakákon fekete autókból fekete sörétek repülnek cigányok felé, a főváros belvárosában erőszakos fél- vagy egész hülyék melegeket pofoznak - mert azok melegek. Vérbírói palástba bújó jegyző és rendőrkommandója járja este tíz után a Terézvárost csendrendeletileg, közepes méretű viharban órákig áll az vonat, mert villám csapott a váltókezelő dobozba (önéletrajzi megjegyzés), minden páros napra jut egy ingatlanpanama, a páratlanokra lehetőleg kettő. Jövő szeptemberig lehetne sorolni, mi nem stimmel ebben az országban. Csak hogy tudjuk: az Isten kalapján helyet foglaló bokrétáról van szó. Elpergő száraz virág.

Már a vázlatos leltárból is kitetszik, a legtöbb fronton valóban újratervezésre volna szükség, néha egyenesen szoftverfrissítés kéne a GPS-nek, nehogy még mélyebbre szippantson a sötét fenyves erdő, borúlátóbbak szerint: reterát.

Restart - szól az idei ARC plakátpályázat és kiállítás hívószava. Az újrakezdés pedig nyilván csakis úgy sikerülhet, ha számot vetünk az elrontott mindenséggel. Erre valószínűleg nem vaskos országjelentés-mappák a legalkalmasabbak, hanem, mondjuk, viszonylag könnyen dekódolható, tömör képi üzenetek, lehetőleg nagy méretben. Ez volna a plakát, a plakáterdő, hagyományosan az Ötvenhatosok terén. A tudósító kétszer sétált végig a placcon, egyszer a valóságban, másodszor a virtuális macskaköveken, és közelítőleg ugyanaz a hatás érte, kivéve hogy utóbbi esetben nem verte el az eső.

Tömény politikát vártam, nagyjából a bevezetőben említett topikok mentén, a beszűkült hülye, aki vagyok. Aztán abbamaradt az önostorozás: tán mégsem csak az én hibám, hogy mindenről az aktuális közéleti rend és trend jut az eszembe, még Vámos Róbert plakátjáról is, amely minden kezdet kezdeteként a hagymapirítást nevezi meg. Vagy ott van Sipos Zsuzsanna műve, amely tényleg nincs túlbonyolítva: Nagy Sári, gyaníthatóan kisiskolás tanuló fehér alapon kék tintával készült, gyöngynek éppen nem mondható zsinórírással köszöni meg szépen a Kedves Vízművek bácsinak, hogy ilyen finom a magyar csapvíz. A Gój Motorosokat - moly motorosoknak keresztelve - lepkeszárnyakkal ábrázoló, vagy az árpádsávot elfolyva mutató mű például csakúgy a pályázók (vö. magyarok) politikacsömörét hangsúlyozza, mint a népszerű "magyar vagyok, nem turista" feliratú póló továbbgondolt verziója: rokonszenves női kebleken feszülő textil hirdeti, "magyar vagyok, nem gárdista". Van, aki nagyon konkrét üzenettel került ki a térre: Sinka Szabolcs például "szappannal mosná ki az összes ígérgető száját". Ugyanő, utalva talán a helyzet menthetetlenségére, "atommal kezdené".

Megfontolandó.

A nagyszerű gegekkel operáló munkák mellett akadnak persze a kiállított plakátok között erőltetett és közhelyes darabok is, de ezek száma az őszinte vagy épp keserédes mosolyra fakasztó alkotásokéhoz képest csekély. Mégsem vagyunk olyan nagyon nyugodtak, mire az egyébként valóban politikamentesnek mondható és magas színvonalú kulturális plakátkiállítás hirdetőoszlopaihoz érünk. Az oké, hogy ilyen jót tudunk vigyorogni magunkon, mondhatni, ez már fél siker - de vajon mikor érkezik meg a másik fele? Hogyan és mikor lesz a valódi "restart"? Ha hajlandóak vagyunk végre sértett és paranoid kiskölykök tolltúlmozgásaként értékelni a náci beszédet napi praxisként űzők szavait (Turai Balázs: Kuruc.infant, Borz díj)? Ha befoltozódik a lyukas zászló (Takács Béláné: Cím nélkül, II. helyezett)? Ha összeszedjük magunkat (Kovács Tamás: Önerő, fődíj)? Ha kattan a bilincs, és tényleg tovariscsi konyec (Kun Álmos: Rendreváltás)? Mikor lesz finom a magyar csapvíz? Sasvári Dóra: Újrakezdés magyar módra című, nem kicsit Pató Pál-ízű, harmadik helyezést elérő plakátját idézve: majd holnap?

Esetleg majd holnapután?