Oumou Sangaré lírájára nehezen hangolódott rá a pörgésre vágyó közönség

MTI - Balázs Attila

Pedig a Vidor alatt Nyíregyháza Magyarország legélhetőbb városa, ebben egészen biztos vagyok. Hiszen a szabolcsi megyeszékhelyen ilyenkor az a látszat keletkezik, mintha a magyar társadalomban minden rendben volna, és nekünk semmi más dolgunk nem volna azon kívül, hogy még utoljára kiélvezzük a meleg nyári napokat: egyfolytában zenét hallgassunk, színházba menjünk, az utcáok pedig bohócoknak, táncosoknak és artistáknak tapsoljunk. A VIDOR mint a beteg magyar lélek orvossága...

Működik, gyógyít és hat: elvégre tömegek mozognak Nyíregyháza egymásba kapaszkodó terein, és ilyen jókedvű, kiegyensúlyozott sokaságot én a magyar utcákon nagyon régen nem láttam.

A programsorozat nyolc évvel ezelőtt a Vidámság és Derű Országos Fesztiváljaként indult azzal a céllal, hogy az adott színházi évad legjobb vígjátékaiból adjon válogatást, s mára a Vidor már a legnagyobb hazai összművészeti rendezvényként hirdeti magát. Nem mellesleg Közép-Európa legnagyobb ingyenes világzenei fesztiváljának is tekinthető - ám a nagyságra vonatkozó szuperlatívusznál szerintem sokkal fontosabb a minőség, a színvonal és a hangulat. Ebben a tekintetben pedig Nyíregyháza mögött olyan Vidor-hét áll, amelyet az egész ország lakosságának föl kellene írni receptre - hogy a gyógyító metaforánál maradjunk... A számokról csak annyit: kilenc nap alatt hetven helyszínen négyszáz program zajlott. Százhuszonhat koncert négy kontinens tizenöt országának százötven zenészével, negyvennégy színházi előadás, huszonegy filmvetítés és tizenkét tárlatmegnyitó.

Képtelenség lett volna mindegyiken részt venni, de azért igyekeztem. Igaz, a múlt hét szombaton meghűlt bennem a vér, mert olyan hatalmas eső szakadt a városra, hogy azt hittem, még a következő három nap eseményeit is elmossa. Kiürültek a terek, elnéptelenedtek a belvárosi sörözők teraszai, gondolom, hogy akkor a főszervező, Tasnádi Csaba helyi színidirektor is rémülten dörzsölgette a szíve tájékát.

Az időjárás azért döntő a Vidor esetében, mert ezen a fesztiválon nem csak a színpadokon zajlik az élet. Egy-egy koncertet szükség esetén még be lehet költöztetni a helyi szabadidőcsarnokba (volt rá példa), de a járókelők közé szervezett utcai sürgés-forgást nem lehet helyettesíteni. Ilyenkor ugyanis kimaszkírozott, jelmezes hölgyek és urak járkálnak közöttünk, minden sarkon akad egy-egy artista vagy egy zenész, s megszokott az is, hogy az illatszerbolt előtt nyolc fiatal lány hirtelen úgy dönt, hogy járókelőből versenytáncossá lényegül át a gyorsan köréjük sereglő tömeg tapsa közepette.

A Vidor nemcsak művészeti produkciókat fogad be, hanem civil kezdeményezéseket is. Erre jó példa a helyi Esélyek Háza kezdeményezése, amely Civil Sátrat állított föl a fesztiválon, és A sokszínűségért a diszkrimináció ellen címmel folytatott kampányt. Mindennap más témával foglalkoztak: szó volt az etnikai kisebbségekről, a mozgássérültekről vagy az idősek hátrányos megkülönböztetéséről.

Nagy várakozás előzte meg az afrikai énekesnő, Oumou Sangaré világzenei koncertjét, s habár valóban több ezren tolongtak a főtéren, hogy meghallgassák, mégis az volt az érzésem, hogy Oumou Sangarénak lehettek már sokkal jobb bulijai is. A közönség láthatólag pörgésre vágyott, s nemigen tudott mit kezdeni a lassúbb, lírai dalokkal - meg azzal sem, hogy az énekesnő folyton francia nyelven próbálkozott értekezni a tömeggel.

- Est-ce que ca va? Jól vagytok? - kérdezte a hihetetlen torkú fekete nő két szám között, s kissé mintha csodálkozott volna rajta, hogy a francia kérdésre a hallgatóságból nem tör föl elemi erejű, lelkes válasz. Mire Oumou magyarázni kezdte, hogy mindenkinek el kellene látogatnia Nyugat-Afrikába, ahonnét ő származik, mert az nagyszerű hely - nos, biztosan az, de ezt a saját zenészein kívül alig értette valaki.

S hogy a színház se maradjon ki: a Móricz Zsigmond Színházban megnéztem Georges Feydeau Fogat fogért című vígjátékét az Új Színház előadásában. Az egyszerű képlet most is működött: hálás darab + hálás szereposztás = hálás közönség. A legnagyobb tapsot a felszarvazott borkereskedőt alakító Rudolf Péter kapta, méltán, hiszen olyan természetesség és könnyednek tűnő, de vérrel és verítékkel szerzett profizmus áradt a játékából, amely csak a legnagyobb színészek sajátja.

De vissza az utcára!

Pontosabban a Vidorkert nevű szórakozóhelyre, amely első látásra ipari területnek tűnt, nagy mennyiségben fölhalmozott építési törmelékkel - a valóságban azonban esti pihenőként funkcionált, sörrel, borral és a közeli tűzfalakra vetített magyar vígjátékokkal. Sajnos csak a Vidor alatt üzemel - úgyhogy egy évet kell rá várni megint. Ott leszünk.

Kapcsolódó cikkek: Kifütyülték a horogkeresztet | Egy hét zsidó kultúra | Hová tűnt a magyar kolbász? | Sajómenti Grasevina | Nehéz év vár a fesztiválokra